Eufória || ✔️

HARMINC / II.

- Késtél - közölte apám szigorú hangon, miután méltóztatott ajtót nyitni a csengetésem után. Nyilván nem fogok betrappolni mintha otthon lennék, hiába ismerem úgy az egész házat, mint a tenyeremet és valószínű, hogy többet is voltam benne, mint ő, de akkor sem vagyunk olyan viszonyban, hogy megtegyem, pluszba még egy jelzésként is szolgálhat ez neki. Lehetséges, hogy nem tenne megjegyzést, ha becsörtetnék mondjuk valamilyen ünnep alkalmával esetleg, elvégre mégiscsak a lánya vagyok még akkor is, ha ő ezzel a ténnyel nem igazán akar megbarátkozni, viszont nem volt semmilyen efféle alkalom.

- Én a helyedben nem szólnék ezért a negyedóráért, mert el se akartam jönni - vettem fel azonnal azt a stílust, amit alkalmazok, hogyha találkozunk. Egy időben próbáltam visszafogni magamat és normálisan, kedvesen reagálni, de aztán rájöttem, hogy nemcsak nem tudok ezen változtatni, mert egyszerűen kitör belőlem és biztos vagyok benne, hogy kiprovokálja, de egy sértegetések nélküli beszélgetés sem ártana ehhez, ami szintén nincsen meg nálunk. Néha azt hiszem, hogy apám és én képtelenek vagyunk a megszokott emberi kommunikációra egymással.

- Mégis itt vagy - vágta rá azonnal és arrébb húzódott, hogy be tudjak menni a bejárati ajtón, aminek a küszöbét olyan kedvvel léptem át, mintha zh-t írni mennék. Legszívesebben az eggyel arrébb lévő házba mentem volna, ahol már hivatalosan is elkezdődött Fülöp bulija, viszont én, aki belsős információkkal rendelkeztem, tudtam jól, hogy az alapozás már órákkal ezelőtt megkezdődött.

- Nem miattad, mielőtt elbíznád magadat – törtem ketté a képzelgéseit, mielőtt azt hitte volna, hogy a kedvéért jöttem el. Ha netalántán ilyesmi valaha is előfordulna, akkor azonnal a kórházba kellene szállítani, mert súlyosan megborult az elmém. - Köszönd Axelnak - erőltettem magamra egy vigyort, ami mindent áraszthatott, csak jókedvet nem. Egy pillanatig el is gondolkoztam, hogy hozzáteszem még, hogyha rajtam múlna megelégednék azzal is, hogyha már az egyetemet vezeti, akkor látom őt a folyosón és ennyi, de gyorsan elvetettem ezt az ötletet, mert ha már most összebalhézunk az ajtóban, anyám leszedi a fejemet. Pedig újabb rekordot állíthatnék fel.

- Pedig miattad rendeztem ezt a vacsorát. Igazán hálás is lehetnél - mért végig, csekkolva, hogy megfelelő öltözékben vagyok-e, de a rosszalló tekintetét látva, nem hiszem, hogy megfeleltem az elvárásainak. Semmiféle kirívó darab nem volt rajtam, pedig úgy öltöztem fel, hogy innen húzok át Fülöphöz, hogy minél hamarabb elfelejtsem ezt a kellemetlen pár órát, mert előre meg tudom előlegezni, hogy az lesz. Csak azért, hogy mindkettő hely dress kódjának megfeleljek, nem éppen volt ideális választás, mert ha apámat akartam volna lenyűgözni vagy legalább egy elismerő félbiccentést kicsikarni belőle, akkor kis kosztümöt kellett volna magamra erőltetnem, ami még Ica mamának sincsen, annyira kényelmetlen, viszont, ha pedig a trash partihoz igazodom elsősorban, akkor meg egyből én lettem volna a rebellis, amiért egy számára előkelőnek számító vacsorán szakadtam jelenek meg. Így a vékony jégen egyensúlyozva végül egy fekete harisnyára felvett, szintén fekete műbör rövidnadrágra, hozzá pedig csakúgy fekete, ujjainál hálós anyagú, vékony hosszú ujjúra tettem le a voksomat. Ehhez párosítottam az egyik kedvenc magassarkú, kissé platformos bokacsizmámat, ami rohadt jól nézett ki még a lábamon is, csak ha hosszabb ideig hordtam, utána napokig majd leszakadt a talpam, annyira fájt. De ennyi szenvedést ki tudok bírni. Egyedüli színes „darab" csakis a charmokkal teli karkötőm volt, amin direkt annyi bigyó volt, hogy még tudjanak csúszkálni, így minden egyes mozdulatomra összeütköztek, ezzel is idegesítve a körülöttem lévőeket.