Mi a közös Gerdában és Gergőben?
Azon kívül, hogy ugyanarra az egyetemre járnak, ugyanabban a városban laknak, közös tesi kurzuson vesznek részt, a testvéreik legjobb barátnők, ráadásul gimnáziumi éveik alatt évfolyamtársak is voltak, körülbelül a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Teljes döbbenet. Mást nem tudtam a szituációhoz hozzáfűzni.
Az egyik legrosszabb rémálmaim, egyben félelmeim egyike, hogy hazajövök fáradtan és a nappaliban ül az anyám teljesen gondterhelten, kezében egy pozitív terhességi teszttel.
Ja, hogy ez egyébként megtörtént?!
Helyesbítek inkább, mert egy trauma, pontosabban fogalmazva. Sose felejtem el, amikor 8 kemény tanóra után alig vártam, hogy végre hazaérjek és sorozatot tudjak nézni, mit sem törődve a másnapi témazárómmal, mert olyan tökéletesre kifejlesztettem a puskázási technikáimat, hogy szakdolgozatot tudnék belőle írni, hogy teljesen nyugodt voltam. Már ott sejthettem volna, hogy nem lesz az az nap sem az enyém, miután az osztályfőnököm, ami mindig is gyűlölt engem, beszólt a magatartásomra, nem értem el a buszt, amivel akkoriban hazajártam, a következő meg a hó miatt lerobbant és a telefonom is lemerült. Ahogy meg öt buszmegálló távolságot a bokáig érő hóban tettem meg, mivel még nem ért ki a külvárosba a hókotró, csak átkoztam az időjárást, az önkormányzatot az osztályfőnökömet, amiért elhúzta az utolsó órát, a busztársaságot, körülbelül mindenkit magamon kívül és rendesen fújtatva, iszonyatosan káromkodva vágtam át a hókupacon, ami a kerítés és a bejárati ajtónk közötti rövid járdarészt borította be, tudva, hogy azt nekem kell eltakarítom. Anya pedig ebből szinte semmit nem hallott meg, mert igaz, hogy a kanapén ült, mint a rémálmomban, hanem az ágyán feküdt végig és csak bámulta a falat, de sejtettem, hogy valami nincsen rendben. Ezt pedig bizonyította a fürdőszobában a wc mellett talált teszt. Lehet, hogy rosszabbul is lettem, mint anya, mikor meglátta az eredményt, mert akkor is zűrös volt az életünk, amikor ketten voltunk csak, azóta meg említenem se kell, hogy milliószor rosszabb etéren.
Nem tudtam nem tetettetni sem a sokkomat, sem pedig a dühömet. Ennyit arról, hogy ne nézzük egymást hülyének.
- Nem is tudtam, hogy ilyenkor jár a postás – jegyeztem meg cinikusan, hogy azért ennyire korán, nem szoktak errefelé kolbászolni, főleg nem még kezet is csókolni, ráadásul hozzánk csakis a postaszolgálat jár, más nem.
- Gergő – küldött anya a tekintetével figyelmeztető jelzéseket, hogy bele ne kezdjek a faszi előtt, mert bajban leszek. Ezzel az volt a nagy baj, hogy már javában benne voltam, nem kellett semmit sem megkezdeni.
- Igen? Csak nem elfelejtettél mondani valamit? Vagy ha a minipalacsintákat betű alakúra akartad formázni és azzal leírni valamit, akkor közlöm, hogy nem sikerült – vettem egyre szaporábban a levegőt, miközben végigmértem tisztességes távolságból az embert. Kicsivel alacsonyabb lehetett, mint én, negyvenes évei elején járhatott, a szeme sarkában lévő ráncokból ítélve. Hozzám hasonlóan neki is sötétbarna szeme volt, amivel egy zöld szemüvegen keresztül bámult először rám, aztán az anyámra.
- Én jobb, ha most megyek – vette észre a robbanás közeli állapotig mérgesedő feszültséget a férfi az anyám és köztem, míg mi csak farkasszemet néztünk egymással. Nem tudom, mivel nem látom magamat kívülről, hogy mit lehetett a tekintetemből kiolvasni, de fixen semmi jót, viszont az anyáéban váltakozott egymással a düh, könyörgés, hogy hagyjam abba, valamint még a félelem is, mit sem sejtve arról, hogy mi vár rá ezután.
