Nem lenne szabad... | Befejezett

25. Fejezet

És igen, elérkezett ez a nap is. Mikor reggel kinyitottam a szemeimet, az volt az első gondolatom, hogy a büdös francnak sincs ehhez kedve. Tudjátok a tegnapelőtt esti erkély után valami nagyon nem ugyanolyan Ed-el. Alapból kezdve azzal, hogy nagyon elkezdett magába fordulni. De tényleg, olyan szinten, hogy most ő nem reagál az én üzeneteimre, mindössze azzal a különbséggel, hogy ő viszont megnézi őket. Mellesleg, mondjon bárki bármit, de az egyik legborzalmasabb dolog az, hogyha az embernek csak megnézik az üzenetét, de nem reagálnak rá. Mármint baszki, ha el akarod olvasni akkor olvasd el az értesítésben, de hogyha tudod, hogy nem fogsz válaszolni, akkor ne nyissad már meg azt az átkozott chatet, pláne, ha egy olyan emberről van szó, aki mindent túlreagál. És én alapesetben mindent is túlreagálok, viszont most kivétel, mert látszik Ed-en, hogy mennyire gondolkodik. Néha egy kicsit szarul érzem magam, mert ha én nem kezdem el ezt az egészet, akkor most nem lenne szegény ekkora dilemmában, aztán szinte automatikusan eszembe jut, hogy hékás, minden szarhoz két legalább két ember kell és ebbe nem beleszámolandóak a további személyiségeim, szóval kicsit magának is köszönheti.

Szóval igen, Ed nagyon csendes volt tegnap egész nap, amit igazából senki nem tett szóvá, gondolom úgy voltak vele, hogy rossz kedve van, majd elmúlik. Legalábbis Rach és Samu általában ilyen velem. Persze ha tudják, vagy észreveszik, hogy ez nem csak ilyen szimpla „rossz lábbal keltem ki az ágyból" fajta szomorúság, akkor egyből próbálnak rajtam segíteni. Az a gond velem amúgy, hogyha rossz kedvem van, akkor azt magamban rendezem le és kívülről csak annyi látszik, hogy nem vagyok toppon. Meg igazából általában sose tudom megfogalmazni, hogy pontosan mi a baj, szóval nagyon is örülök, mikor nem kérdezgetnek róla.

Na jó, haladjunk. Eddig megbeszéltük, hogy akkor reggel kinyitottam a szemeimet és nem volt kedvem az egész naphoz már így előre is, most már pedig legalább azt is tudjátok, hogy miért nem. Mondjuk ez csak mellék indok, alapból sincs ehhez kedvem, mert maga a tény, hogy Ed-el közvetlen közelben lenni ugye, meg a másik tény, hogy most az is kiderül, hogy lesz-e köztünk ténylegesen bármi, vagy marad ez, ami most van. És nagyon ideje. A maival együtt négy nap maradt hátra. Oké számoljunk inkább három és féllel, mert az utolsó napon már úgyis megyünk haza és előtte este pedig végül úgy döntöttünk, hogy bemegyünk egy utolsó rohadt nagyot bulizni a városba. Ed-ék kocsijában majd elférünk (mert az nagyobb, mint a miénk) és Ed vagy Samu vagy én józanok maradunk. Jó, hagyjuk már, én meg a józanság egy bulin... Szóval majd valószínűleg Samu hazahoz minket. Ha meg ő is leissza magát, akkor alszunk a kocsiban meg a csomagtartóban szerintem. Vagy majd meglátjuk.

Végül is még pont dél előtt sikerült kikecmeregnem az ágyból és egy gyors felöltözés után kimentem a konyhába, majd az első müzlit magamhoz vettem, amit megláttam természetesen a tállal és tejjel együtt. Meg kanalat is szerzetem. Inkább elmondom minden mozzanatát, minthogy még a végén azt higgyétek a mondatom eleje alatt, hogy csak úgy natúrban tolom a müzlit. Mondjuk tény és való, hogy a cini minis rohadt finom magában, de most nem nasizok, hanem csak reggelizek, szóval marad az, hogy tejjel eszem. Eközben kijött Rachel, ismételten szóvá tette, hogy csak felkeltem, mint ahogy az elmúlt nagyon sok napban is megtette és nem mellesleg nagyon kezd irritálóvá válni ezzel, majd egy kicsit beszélgettünk így reggeli közben. Megpróbáltam valahogyan felhozni neki a témát, hogy mi a fene lehet közte és Samu között, de sajnos semmire se jutottam, mindig terelte a dolgot. Mondjuk baszki, így belegondolva ezzel is csak választ adott... Ahj az a baj, hogy ezt annyira ki szeretném deríteni. De tudjátok mi a legnagyobb gond? Hogy erre most nincsen kapacitásom. Csak az a baj, hogy akkor ez a nyaralás alatt lehet nem fog kiderülni és az meg szívás lenne. Na mindegy, ez van.

Reggeli után jelentettem a nagyfőnöknek (alias Ed-nek), hogy helo, készen vagyok, induljunk, mert minél előbb túl szeretnék lenni ezen (persze nem így, ilyen stílusban és szavakkal), ő pedig egy teljesen átlagos okéssal felelt. Ma sokkal jobbnak tűnik a kedve, mint amilyen tegnap volt egész nap. Ez jelentheti azt, hogy azt mondja, hogy velem szeretne inkább lenni? Vagy azt, hogy a többiek miatt eljátssza, hogy minden jó vele, de amúgy nem? Túlgondolom.

Egy cirka fél órával később már a kocsiban ültünk. Csendben. Szerencse, hogy bekapcsoltuk a rádiót, mert hogyha tényleg teljesen síri csend lenne, az borzalmas lenne. Mivel arra várok, hogy Ed elkezdjen beszélni, ezért addig egy kicsit jobbra fordulva ülök és a tájat figyelem. Nem tudtam, hogy errefelé ilyen nagy zöld legelők vannak. Meg azt se, hogy egyáltalán vannak ilyen szép és tiszta legelők egymás mellett, bármilyen ipari épület nélkül. Azért, belegondolva ez szomorú, hogy a 21. századra ide jutottunk...

-Most tényleg így fogjuk végig ülni az egész utat? - szakította meg a csendet végre Ed. Én még csak a fejemmel fordultam felé, nem szeretnék addig teljesen arra nézni, amíg a lényegre nem tör. - Ezzel a lendülettel hagyhattuk volna Racheléket vásárolni, legalább lehet összejöttek volna annak hatására, hogy kettesben maradnak.

-Őszintén, én nem tudom, hogy így fogjuk-e végig csinálni a vásárlást. - vontam meg a vállam.

-Pete, tudom, hogy arra vársz, hogy elmondjam, hogy mire jutottam. - mondta és ismételten, ahelyett, hogy rám nézett volna, csak az utat nézte. Habár teljesen egyenes és nem jön se mögöttünk, se előttünk kocsi, se állat, se helikopter, se repülő, semmi, ő mégis előre néz. Elég egyértelmű, hogy miért és ebből az indokból én is csak előre nézek. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát emiatt.

-Nos, nem én mondtam. - sóhajtottam, majd egy halvány mosollyal folytattam. - De ha már felhoztad, akkor folytathatod is.

-Ahj... - sóhajtott ő is és elkezdett lassítani, utána pedig lehúzódott a pálya „forgalmasabb" részéről és benyomta a vészlámpát, majd felém fordult, ekkor pedig már én is így tettem.

-Igen? - néztem.

-Nézd... Nem tudtam még semmire se jutni. - emelte vállmagasba a kezeit tanácstalanul és elkezdte rágni a száját. Váó, tényleg nagyon nem tudhatja, hogy mit csináljon, ha így viselkedik. - Mármint, gondolom te is el tudod képzelni, hogy ez azért egy elég nehéz döntés. Bárhogyan is nézzük arról van szó, hogy dobom-e a barátnőmet, aki évek óta velem van egy srácért, akit egy hónapja se ismerek. És ezt nem tudtam eldönteni egy egész napon át tartó gondolkodás után sem... - nézett a szemembe és látszott, hogy tényleg nagyon elveszett.

-Ed... Itt teljesen magadra kell hallgatnod. - mondtam. - Leginkább az érzéseidre. Nem fogok semmit se tenni, hogyha Katy mellett maradsz, ne aggódj, nem adlak ki neki, vagy semmi ilyesmi. Tényleg, az alapján dönts, amit érzel. Kivel érzed jobban magad, vagy igazán szabad, kinek jobb a csókja, illata, nem tudom, amik neked fontosak, érted.

-Hmm... A csók mondjuk már elég régen volt, így az alapján nem tudok dönteni. - nézett rám egy félmosollyal. Ez most egy nagyon béna trükk akar lenni, ugye? Egy nagyon béna trükk, amibe nem tudok nem belemenni. Tudom, hogy nem kéne. Tudom. De a szája túlságosan is csókolni való. Előrehajoltam és megcsókoltam őt, körülbelül a harmadik alkalommal az egész nyaralás alatt. És fun fact: még mindig kibaszott jó volt.

-Remélem ez felfrissítette az emlékeidet. - mosolyogtam. Igen, még mindig kitart ez a jó érzés. És igen, ismét szemétnek érzem magam miatta. - Ha már ilyen béna trükkel szedted ki belőlem.

-Nem kellett azért annyira győzködni. - nevetett és folytattuk végül tovább az utunkat a boltba.

Sziasztok! 😁

Sokszor kezdem úgy érezni magam, mikor így egy laza két hét után visszatérek, mint amikor a barátok köztben eltűnik egy szereplő, majd pár résszel később visszahozzák őt a sztoriba. Na mindegy, amíg örültök nekem, addig én is örülök. 😂 Viccet félretéve, ne haragudjatok, hogy ennyire nem adtam életjelet. Egyrészt közrejátszott a távoktatásra visszaállás, másrészt pedig az elmúlt néhány napban mentálisan ismét nagyon rosszul voltam, leginkább egy srác és az iránta táplált ismét viszonzatlan érzéseim miatt. 😂✌ Mindenesetre, őt már próbálom archiválni magamban és ismételten azokra a dolgokra figyelni, amiknek értelme és haszna is van legalább.
Elejtek egy kis önpromót is, instán kiraktam egy szavazást éjjel, miközben írtam a fejezetet, hogy csináljak-e valamikor ott így sztorikban kérdezz-felelek-et, jelenleg 22 igen és 1 nemnél tart (mellesleg az a nem is véletlen én voltam, fogggalmalm sincs, hogy hogyan nyitottam meg ÉS szavaztam, de megtörtént 😂) szóval remélem, hogy ez nem fog hirtelen úgy megfordulni, mint az amcsi elnökválasztás vége. 😂 Aki még nem követ de kíváncsi lenne rá, vagy lenne majd kérdése hozzám, akkor kövessen be odaát (i_cant_lift_the_weight) is és majd jövő héten valamikor lehet sor kerül rá. Na ja. 😂 Szóval, be is fejeztem a pofázást, köszönöm szépen, hogy elolvastátok ezt a fejezetet is, remélem jobban tetszett nektek, mint nekem. Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! Puszi! 😘