Nem lenne szabad... | Befejezett

20. Fejezet

Azt hittem, hogy majd jó lesz aludni egyet, elfeledkezem Ed-ről. Persze, ha az élet ilyen egyszerűen menne. Elvileg az álmok megmutatják azt, hogy mire vágyunk igazából (természetesen nem azok az álmok, amikben zombik kergetnek) és ha ez tényleg igaz, akkor veszettül szerelmes lettem egy heteroba. Megint.

Az álom úgy nézett ki, hogy egy téli utcán vagyunk, sötétben, az utat a lámpák sárga fénye világította csak meg. Sűrű pelyhekben hullott a hó és nagyon szépen meg is maradt a járdán, annak ellenére, hogy a mi városunkban szinte sose szokott maradandó lenni a hó. Mondjuk, nem konkrétan a városban vagyunk, szerintem nagyon a város szélén, vagy csak nagyon késő este van, mert alig húz el messze előttünk egy-egy sárga, vagy piros kocsilámpa fénycsík. Én a majdnem földig érő kedvenc kabátomban voltam, ami azért is vicces, mert évek óta nem találom már ezt a darabot. Emellé a kedvenc bakancsom is ott tündökölt a lábamon, de ez szerencsére még megvan, a szekrényem aljában csücsül. Mellettem ott volt Ed, egy kicsit kipirosodott arccal, derék alá, de nem térdig érő, kicsit vékonyabb kabátban, ami nincsen összegombolva/húzva, azonban alatta volt egy sötétszürke kapucnis pulcsi. Az arcán egy nagy vigyor volt elterülve, ami olyan tényleg igazán őszinte volt és úgy vettem észre, hogy az én jelenlétem az okozója ennek a mosolynak. Ezután lenézett a kezünkre és a bal kezébe vette az én jobb kezemet, majd jobbra biccentett a fejével, jelezve, hogy induljunk el a város felé.

Olyan ismerős volt az a környék, de ho- MEGVAN! Az első (és ugye egyetlen) barátommal voltam itt legelőször még a legelső randink után. Az egy nagyon szép este volt, nem csodálom, hogy arról a napról jött fel egy emlék álmomban, Ed-el fűszerezve.

Ezközben szépen lassan elindultunk a város felé. A talpunk alatt ropogott a már eléggé szép vastagságú hóréteg és ahelyett, hogy az utat néztem volna, az Ed hajában megragadó kövér pelyheket bámultam. Éreztem, hogy én is nagyon vigyorgok. Aztán elértünk az út végére, ahol szorosan megöleltük egymást, majd az álomnak egy villámcsapásra vége szakadt.

-Tudja bármelyikőtök egyáltalán, hogy hogyan kell egy teljesértékű pizzát készíteni? – kérdezte Ed Rach-től és tőlem. Tudom, uncsi, hogy mindig ezt csinálom, de imádok magamban helyzetjelentéseket csinálni és mivel ti most mindent láttok, ami magamban van ezért ezt is. Szóval az történt azóta, hogy az a csodálatos álmom volt, hogy most egy jó nagy adag vízzel lettem nyakon öntve, hogy felkeljek, utána egy kicsit én is bementem a tóba, majd hazajöttünk, pihentünk és fejünkbe vettük, hogy pizzát csinálunk. Ötünk közül csak Ed tud pizzát csinálni, illetve többé-kevésbé én is, Rachel-t pedig kiráncigáltuk magunkkal (leginkább én), mert nem akartunk(tam) kettesben lenni. Ja és ne feledjem, hogy az álom óta minden alkalommal, mikor Ed-re nézek majd kiugrik a szívem. Szopás, mi?

-Én tudom. – mondtam.

-Engem csak kirángattatok, nem is akartam jönni. Nem értem miért három emberes meló, pláne úgy, hogy ebből egy ember nem tudja mit kell egyáltalán csinálni.

-Megtanítunk. – vágott közbe Ed, mert látszott, hogy Rachel-nek most durva szófosása lenne.

-Sok sikert, próbáltak már. – nevetett.

-Na, ez egy egyszerű fajta a recept szerint. – tette le a telefonját Ed a konyhapultra. – Pete, kellesz nekem.

Nevetséges, hogy teljesen leizzadtam ettől a mondattól egy pillanatra...

-Hozd ide légy szíves a lisztet, élesztőt, olajat és sót. Rachel, tiéd az, hogy felmelegíts tejet és vizet. De mindkettőt csak langyosra!

-Mennyi kell? – kérdezte, miközben a hűtő felé indult, én meg a szekrények irányába.

-Ott van a telómon, nézd ki. – mondta Ed az alsó pult mélyéről, ahol tálakat keresett. Gondolom. De nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak rá, vagyis a jelenlegi helyzetet nézve a fenekére. Inkább gyorsan el is pillantottam...

-De mit fogunk csinálni azalatt az idő alatt, amíg a tészta megkel? – kérdeztem.

-Hát figyelj. Öten vagyunk, mindenkinek más ízlése van, összekészítjük a feltéteket, salátát készítünk, ilyesmik. – válaszolt Ed és egy gyors pillanatra rám nézett, majd el is kapta a tekintetét, mikor egymás szemébe néztünk. De társult hozzá egy cinkos mosoly is.

Annyira fura az egész. A nap egyik felében tök tartózkodó volt. Most meg ilyeneket csinál. Mindegy, majd este megbeszéljük a dolgot, gondolom.

-Van itthon ennyi cucc egyáltalán? – szólalt meg Rachel.

-Szívem, kettő napja vásároltunk. Ha nincs, akkor nagyon mérges leszek. – válaszoltam halál nyugodtan és mindannyian felnevettünk.

-Na, akkor fogjunk hozzá. – csapta össze a tenyereit Ed. – Pete, jössz ide segíteni?

-Ö, persze. – pánikoltam be és odaálltam mellé. Ő elkezdte kimérni a dolgokat én pedig a robotgép tálába öntögettem őket, majd hozzá a tejet és a vizet.

-Én addig mit csináljak?

-Készítsd elő a többi cuccot. Paradicsom, ubi, ilyenek. – mondta Ed és bekapcsolta a robotgépet, ami meglepően hangos volt. Ekkora közelebb hajolt hozzám és halkan elkezdett beszélni. – Ma kint akarunk lenni, ugye?

-Igen. – motyogtam gyorsan. – Beszélni is szeretnék majd veled egy kicsit.

-Rendben. – bólintott és ekkor ránéztem és megláttam, hogy az arcán egy nagy mosoly terül szét. Ezután kicsit hangosabbra és természetesebbre váltott. – Pete, légyszi elő tudnál szedni valamit, amivel letakarjuk majd a cuccot?

-Igen, máris. – váltottam én is gyorsan át, mielőtt Rach valamit észrevenne.

-A paradicsom szószt nem ártana kihagynunk a feltétek közül azért. – mondta Rach leginkább magának és megindult a hűtő felé, de én megelőztem őt és gyorsan odaadtam neki. – Köszike.

-Neked bármit. – nevettem. Azért jó melegnek lenni, mert már olyan szinten flörtölhetsz a barátnőiddel, amit más már sértőnek vesz, de ti halál jól elvagytok így. Ez mondjuk most egy nagyon gyengéd verzió volt, de néha olyanokat mondtunk egymásnak és utána belegondoltunk, hogy mit gondolhattak a körülöttünk lévők. Persze nem osztott szorzott volna a dolgon, csak még jobban nevettünk magunkon. Jó talán ez már pár pia után volt, most így visszaemlékezve. Nem hiszem, hogy ez meglepett titeket.

-Huh jaj, ezt légyszi inkább a hálótokban. – nevetett Ed is.

Elfojtottam egy „mással is lehetnék ott" stílusú beszólást erősen rá célozva és inkább csak egy lazább választ adtam. – Fogjuk majd ott is.

-Hát velem biztosan nem. – mondta Rachel, aminek megint nevetés lett a vége.

-Na Pete, mivel takarjuk le a tésztát? – fordult felém, mire az arcába dobtam egy konyharuhát. – Szerintem amúgy kapcsoljuk be a sütőt és rakjuk ahhoz közel, mert úgy hátha gyorsabban megkel, nem?

-Életedben először mondtál egy jó dolgot. – ismerte el Rachel egy szelet sajtot majszolva csípőre tett kézzel.

-Köszönöm. – tettem a mellkasomra a kezemet és drámaian berogyasztottam a térdem.

-Na emberek, ez nem a színjátszókör. Vagy csináljátok, amit kell, vagy nem kaptok a végeredményből. – kezdett el dirigálni Ed.

-Dik a főnök. – fordítottam neki vigyorogva hátat. – Csináljuk, amit mond, még a végén megbüntet, mert rosszak vagyunk. – azért ennyire burkolt flörtölni gusztustalan már, tudom. Ed megköszörülte a torkát, talán egy kicsit túl hangosan és utána nekiláttunk a feltétek elkészítéséhez is végül.