Mr. Jeon

2.rész

    Órákkal később, a zárás gyors közeledtével sem tudtam mihez kéne kezdenem Jeon JeunGuk titokzatos üzenetével. Mit tudhat, amit én nem? Miért éreztem megint azt a borzalmas hideget? Miért mellette? Miért akar segíteni? Mi ez az egész? Mi folyik itt?
Rengeteg kérdés és mind megválaszolatlan. Tényleg reménykednem kéne abban, hogy Jeon JeunGuk, az egyik leggazdagabb fiatal férfi tudni fog rájuk választ adni? Valami nem stimmel sem vele, sem ezzel az egész hülyeséggel körülöttem. Tényleg ennyire parás lennék az utóbbi időkben?
Cikáztak a gondolatok a fejemben elpakolás és zárás közben. Jimin a lelkemre kötötte, hogy már csak azért el kell bennem, hogy elmondjam, JeonGuk személyesen hívott az irodájába és természetesen minden apró részletről be kell számoljak neki. Az iroda berendezéséről, stílusáról, panorámájáról, meg úgy mindenről, meg persze természetesen az iroda gazdájáról is. Szerintem nem több egy gazdag, öntelt, beképzelt felső réteghez tartozó embernél, de csalódtam már kellemeset emberben, így nem ásom el magamban a feltételezéseimet. El tudom képzelni, hogy ez csak egy felvett „üzleti álarc", amit mutatni kell a külvilágnak, hisz, ha igaz, amit Jimin mondott, miszerint most szakadt a nyakába az egész cég, akkor szerintem én is mutatnám mennyire önálló tudok lenni és szükségük van rám az embereknek.
Arra lettem figyelmes, hogy a kávézót bezárva ellentétes irányba kezdtem el menni, mint amerre alapból hazafele kéne mennem. Már a tudatalattim is kezd ellenem fordulni... Nincs messze az épület sem gyalog, sem pedig tömegközlekedéssel, mert mint a kávézónk, úgy a vállalat is a központban helyezkedik el. Mit is vártam az egyik legnagyobb vállalattól? Taehyung, akkora egy hülye vagy!
Az épülethez érve kicsit nagyon leesett az állam a látványtól. Sokszor láttam már messziről, mert a legmagasabbakhoz lehet sorolni, de így, szigorúan előtte állva teljesen hangyányinak éreztem magam.

- És ez mind az övé... - sóhajtva megráztam a fejem, de nem tudtam megmozdulni. Vissza akartam fordulni, elmenni innen jó messzire, de a hatalmas kíváncsiságom győzött, így hát beléptem a bejárati ajtón.

Nem is csodálkoztam azon, hogy minden ragyogott, mintha új lenne itt minden. Biztos a legjobb takarítókat alkalmazza, akik mániákusan szeretik a csillogást és tisztaságot. Ha valakinek van undora, szerintem simán lehetne enni a földről is, annyira tisztának látszik. A recepción nem volt senki, sőt, az egész épület olyan kihaltnak tűnik. Pedig még csak a hat óra közeledik.
A liftbe belépve láttam csak igazán, mekkora is ez az épület. Hatvankét emelettel rendelkezik, ami kívülről is hatalmasnak látszódott, ám a földszint méretétől is tátva maradt a szám majdnem, így gondolom ez a hatvankét emelet nem tükrözi mekkora hely is ez igazából. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg erőfeszítés és áldozat kell a fenntartásához, no meg persze a különböző partnerekhez meg leányvállalatokhoz.
A gyomrom meg az idegrendszerem esküdt ellenségeimmé váltak, amíg mind a hatvankét emelettel megküzdött a lift, ám ezt megtartották egészen addig, amíg az iroda ajtaja elé nem értem, ugyanis rendesen levert a víz, ahogy realizálódott bennem, én bizony itt állok, Jeon JeonGuk irodája előtt, személyesen. Nyeltem egy hatalmasat, majd a kilincsre tettem a kezem, de tovább nem mozdult a kezem, nem voltam képes lenyomni azt. Akkor viszont meglepődtem, mikor az ajtó húzta meg kicsit a kezem, nem pedig fordítva. Kinyílt magától.

Jungkook pov:

Az irodám hatalmas ablaka előtt álltam, egy pohár whisky kíséretében, tartva egy kis szünetet, mielőtt megérkezik a reggel óta várt vendégem. Sosem voltam az alkohol nagy rajongója, de az utóbbi időben valamiért ezért nyúltam, majd nem vált csodaként olyannyira bevált, hogy szinte minden este a kezemben van egy pohár, miközben nézem a város kivilágított látványát. Két telefon, vagy egy nehéz nap után remek kikapcsolódásként szolgál számomra, hogy az italomat nyugalommal a kedvenc látképemnél fogyaszthatom el.
Most viszont, csak annyira volt időm, hogy egy hosszabb pillantást vessek a kilátásra, majd gyorsan lehúzzam poharam tartalmát, mert nem akartam lemaradni a vendégem érkezésének egyetlen pillanatáról sem. Beletemetkeztem a papírjaimba várás közben, így se vesztegetve el egyetlen haszontalan percet sem. Már a harmadik dossziénál jártam, mikor hallottam a lift érkezését az emeletemre. Pillanatokkal később sem nyílt az ajtó, biztos azt hitte zárva van, így hát egy gombnyomással résnyire nyitottam azt. Az egyik kedvenc dolgom az irodámban ez a gomb, mert ha jön valaki, és nincs kedvem „Szabad!"-ot kiáltani, vagy felállni ajtót nyitni, csak megnyomom a kis barátomat.
Bizonytalanul nyílt az ajtó, amin meg sem lepődtem, mikor is szembe találtam magam egy annál bizonytalanabb arccal. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb, meg ne merjem állni az ajtóban, mint valami elveszett bárány. Láttam, hogy vesz egy apró mély lélegzeted, majd egy kis magabiztosságot magára rakva elindult az íróasztalom felé, majd illedelmesen meghajolt. Nocsak, nocsak. Hova lett a reggeli ellenséges tekintet?