Mr. Jeon

1.rész

    Elviselhetetlen fejfájás ébresztett fel az éjszaka közepén. Az utóbbi időben gyakran előfordul, hogy többször is felkelek alvás közben emiatt, így a már az előre bekészített pohár vizemért nyúltam, ami az éjjeliszekrényemen pihent, de hirtelen lehűlt a levegő, így én is abbahagytam a mozgást. Próbáltam körülnézni a szememmel valamennyire, de a vak sötétségben képtelen voltam bármit is kivenni, ezért egy gyors mozdulattal felkapcsoltam az éjjeli lámpámat és a telefonomat vettem kézbe.

- Hajnali fél négy. – pillantottam meg a kijelzőn felvillanó időt. – Taehyung, lehetnél ennél is paranoiásabb? Aludj kérlek, mindjárt ténylegesen kelned kell és dolgozni menni. – beszéltem magamhoz, mint egy félbolond. Ittam egy kortyot, majd a lámpát lekapcsolva próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, hogy hamarabb vissza tudjak aludni.

Újból szerencsére már csak az ébresztőm hangos zajára keltem, ami kicsit megnyugtatott. Már a hajnalban keletkezett hirtelen hűvösséget se éreztem magam körül, ezért egy megkönnyebbült aprócska sóhaj ki is szaladt belőlem. Azt viszont nagyon is éreztem, hogy elég rendesen leizzadtam az este folyamán, így egyből a fürdő felé vettem az irányt, hogy egy gyors frissítő zuhannyal ébresszem fel a testem és az elmém. Próbáltam nem arra gondolni, hogy ez a szokatlanabbnál is szokatlanabb történés volt, mert a szoba eddig soha nem hűlt le magától. Azt az ötletet el is vetettem, hogy csak a képzeletem játszott velem, mert nem. A hideg érzete fizikailag megcsapott takarón keresztül is.
A zuhany végeztével felkaptam magamra kedvenc köntösöm, s a konyhában kötöttem ki egy tál müzli kíséretében. Őszintén szólva, nincs étvágyam se, de muszáj valamit munka előtt enni, mert van, mikor egy korty vizet sincs érkezésem inni, nemhogy egy falat akármit. Mindezek ellenére imádom a kávézót, ahol dolgozok, mert jó látni, ahogy az emberek leülnek a kedvenc koffeines italukkal az asztalhoz és az első korty után elmúlik a napi stressz okozta feszültség, ha csak egy kis időre is. Két év alatt annyi színes egyéniséggel találkoztam és tettem szert barátokra, hogy sosem lehetek elég hálás ezért. Az ilyen éjszakáim után kicsi felüdülést jelent oda bemenni és rájönni, hogy másoknak sokkal nagyobb gondjuk van, mint fejfájásra kelni és paranoiássá válni. Az utóbbit valószínűleg saját magamnak köszönhetem, így nem is akarok nagyobb feneket keríteni neki. Nagyon is szeretném azt hinni, hogy ezek normális jelenségek, valószínűleg fáradt vagyok és pihenésre lenne szükségem, de egyetem alatt voltam már kimerült, a kávézóban is egy-egy forgalmas nap után kívántam a halálomat, de egyszer sem tapasztaltam ilyeneket, mint most, mikor szinte semmi nem történik velem. Talán el kéne látogatnom egy orvoshoz? Ezt az ötletet azonnal elvetettem és a legunalmasabb szettet vettem magamra. Nem állt másból, mint egy fekete farmerból, egy fehér ingből és egy szintén fehér sportcipőből. Noha egyszerűnek mondanám a stílusomat, ez még az egyszerűbbnél is egyszerűbbre sikeredet, pedig néha szeretem feldobni a szerelésemet egy vagány övvel, vagy cipővel, vagy szemüveggel.

A kávézóhoz érve eleresztettem egy aprócska mosoly féleséget. Szeretem ezt a helyet és itt jól érzem magam. Remek munkatársaim vannak, akikre mindig számíthatok és mindig jobb kedvre derítenek a puszta látványukkal.

- Taehyugie! – hallottam meg egyből legjobb barátom hangját – Hogy nézel ki? Megint járt nálad valaki jól érezni magát, vagy miért vagy ennyire mosott szar kinézetű? – jött elém egyből és két keze közé fogta az arcom, hogy jobban szemügyre vegyen.

- Jiminie... - ráztam le magamról kezeit. – Neked is szia, először is. Másodszor, lennél olyan tündér, hogy az arcom vizslatása helyett készítesz egyet a titkos kávédból? Egyből jobban leszek, ígérem. – mosolyogtam rá gyengéden. – Egyébként, nem voltam senkivel, csak nem aludtam valami jól. Tudod nagyon jól, hogy ő óta senkivel nem voltam.