Hát eljött ez a nap is, karácsony van. Az ünnepi vacsorának vége Júlia és Paris már haza mentek, én meg visszavonulok a szobámba. Érzem, hogy a mai este különleges lesz. Amint becsukom magam mögött az ajtót körülvesz az édes hűvös, a teste hozzányom az fa szerkezethez, ajkai pedig lepecsételik az ajkaim. Teljesen átadom magam a csóknak, hagyom, hogy olyan mélyen csókoljon, ahogy akar. Egyik kezemmel a hajába túrok a másikkal pedig a hátát simogatom.
- Boldog Karácsonyt, Tybalt. - Suttogja a csók után, de egy centit se elmozdulva.
- Boldog Karácsonyt, Mors. - Mosolygom rá őszintén, amit viszonoz is, majd a fülemhez hajol.
- Azt hiszem eleget vártál rám, nem igaz, egyetlenem? - A kérdéstől és a fülemet csiklandozó lehelettől kiráz a hideg.
- Eleget vártál rá, hogy hagyd, nem? - Kérdezek vissza, amivel elérem, hogy a szemembe nézzen. Ajkain széles mosoly, majd hirtelen felkap a földről nem is tudom hogyan.
- Többet is, mint kellett volna. - Suttogja az ajkaim fölött, csak hogy újra megcsókoljon. Észre se veszem, mikor terülünk ki az ágyon csak azt, hogy azok az édesen hűvös kezek, lassan megfosztanak a ruháimtól és már csak a bőröm érintik. Időm sincs reagálni a dolgokra, hiszen egy pillanat múlva már rajta sincs ruha. Annál, ahogy a hideg és a meleg test összeér nincs jobb érzés a világon. Kezei végigjárnak testemen, én meg a nyakát karolom. Hirtelen ráncokba rendeződik a homloka, de mielőtt rákérdeznék a dologra olyan hevesen csókol meg, hogy forogni kezd a világ velem. Belenyögök a csókba, főleg, mikor megérzem, hogy odalenn is összeérünk. Kellemes bizsergés jár át, mikor egyik hideg ujja belém hatol, aminek az eredménye egy igen csak erotikusra sikeredett nyögések közé veszett "Mors" kiáltás lett.
- Imádom, mikor a nevem mondod. - Suttogja a fülem mellett. - Szeretlek. - Fejezi be, ahogy egy másik hideg ujj is belém hatol, én pedig lassan nem tudom, hol kezdődik a hűvös és hol ér véget a forróság.
- Szeretlek! - Válaszolok neki zihálva és kezeim közé fogva az arcát. Az ujjai hirtelen eltűnnek belőlem, de mielőtt panaszkodhatnék újabb hűvös testrészt érzek meg a bejáratomnál. - Mors. - Suttogom mámoros, remegő hangon. A homloka megint ráncokba húzódik és el is fintorodik, én kétségbe esek. - Mors? - Kérdezem, de ugyanebben a pillanatban a férfi köddé válik. Én meg egyedül maradok a szobában. - Mors? - Suttogom a levegőbe. - Mégis csak elképzeltelek? - Gyűlnek könnyek a szemembe és felállok, hogy magamra kapjak valami ruhát. Lehajtom a fejem és már nem bírom tovább, elsírom magam. - Nem biztos igazi, de akkor miért? - Remegve veszek levegőt. - Mégsem szeret. - Szipogom, mikor egy pukkanás hallatszik. Azonnal oda fordulok és meglátom a szoba közepén őt.
- Tybalt, én... - Kezd bele, de felemelem a kezem.
- Azt hittem én, szerelmem látva
együtt örülsz majd vélem. - Kezdek bele az énekbe, nem is tudom miért? Megőrjített, magába bolondított, azért.
- De nem így lett,
hiszen akkor szeretsz csak,
hogyha gyenge bábnak látsz.
Neked fáj mit elértem.
És amikor szólok,
hidd el, jó úton vagyok én.
Nézel, mint ki mit sem ért. - Fordulok el tőle, hogy ne lássa az arcomon, hogy mennyire rosszul esik.
- Eltaszítasz.
Miért nem fogadsz el?
Miért nem szeretsz, miért? - Nézek rá megint, de azok a fájdalommal telt szemek csak jobban kínoznak.
- Nem tagadom, bennem bízni hiba tán.
Nem kaptál elég hálát.
Igazad van, lelkem örömvadász.
Izgat minden egyes perc, ha élvezet jár át.
Mit tehetnék?
Bent él a csínytevő gyerek, aki mindig voltam én. - Mosolyodok el szomorúan.
- Egyre csak kérdi:
Miért nem fogadsz el?
Kérlek mondd meg, miért?
Miért várod el, hogy olyan legyek mint más?
Miért kéne mást játsszak? Ez vagyok én!
De a legszörnyűbb, hogy meg nem értem,
miért tagadtál meg engem? - Nyelek egy nagyot, hogy ne sírjak megint.
YOU ARE READING
Mors Sempiterna
Fanfiction"A szavakat könnyen elfeledjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből. A végén nem marad semmi! Minden történet eleje hasonlít kicsit." Tulajdonképpen ez a történet is alig különbözik a többi szerelmesétől. Te, ki...
