János barát POV
Egy átlagos pénteki napnak indult, ahogy minden nap, ma is a reggeli imámmal kezdtem, majd elfogyasztottam a reggelim a többi barát társaságában, utána pedig elmentem a templomba a gyóntatószékbe. Már vártam, hogy ahogy minden pénteken ma is pontban nyolckor kinyíljon a gyóntatószék ajtaja és belépjen rajta a város két idiótája közül az egyik, tehát amikor az a bizonyos ajtó csak nyolc óra egy perckor nyílt ki elkezdtem aggódni. Végül kiderült, hogy a létező nemlétező ember miatt késett. Szegény fiú, szerintem elment az esze, mint a haverjának, de mivel másra még nem veszélyes nem küldhetem egyházi zárkába. Viszont, miután meghallgattam a mondandóját, akkora meglepetésben volt részem, mint már régen nem. Alig telt el két perc, miután az egyes számú idióta távozott, megjelent a kettes számú idióta, aki amúgy délelőtt sose teszi be a lábát a templomba. Burkoltan rá is kérdeztem az esetre és olyan választ kaptam, hogy megint csak pislogni tudtam. Végül mégis elláttam kötelességem és útjára engedtem a fiút, én pedig folytattam a napi dolgaimat. Késő délután lehetett, mikor Lőrinc testvér megkért, hogy kísérjem el egy temetésre. Természetesen a segítségére voltam, így kerülünk most a temetőbe egy sír mellé. A család már rég távozott, mi pedig a halott lelki üdvéért imádkoztunk eddig.
- Lőrinc testvér, mondd csak mi volt az a dalolászás múlt szombaton a templomban? - Kérdezem még mindig összekulcsolt kezekkel és rá se nézve a barátomra, nehogy észre vegye, hogy csapdába akarom csalni.
- Nem tudom miről beszélsz János testvér. - Remeg meg a hangja.
- Ejnye Lőrinc! Hiszen hallottam is! Énekeltél! Nem megbeszéltük, mikor ide jöttünk, hogy minket nem fog elkapni a város őrülete? - Nézek most rá, ő hatalmasat fúj és leengedi a kezét.
- Tudom, tudom, de elkapott a hév! - Rázza meg a fejét.
- Mások is így kezdik! - Ajándékozom meg egy megrovó tekintettel. - Mindegy is, biztos csak egy botlás volt, ennyit megbocsájt az úr! Na, de mondd csak van ennek köze ahhoz, hogy Paris gróf ma kivételesen nem délután jött gyónni? - Mosolyodok el.
- Ha tudod, hogy van miért kérdezed? - Morog az orra alatt, én meg kuncogni kezdek.
- Hogy lássam a morgós arcodat, testvér! - Válaszolok. - Szóval tényleg megkért téged, hogy add össze a Capulet lánnyal? Azt hittem csak beképzelte magának, hogy holnap esküvője lesz. Tudod milyen az a két fiú! - Nyomom meg az utolsó mondatot. Hát igen, én vagyok megáldva a város két idiótájával. Paris gróffal, akinek nem értem hogyan fér be az egója a templomba és Tybalt Capulettel, aki folyamatosan egy létező, nemlétező emberről panaszkodik.
- Igen megkért rá, én pedig beleegyeztem. - Biccent Lőrinc.
- Mégis miért, legjobb tudomásom szerint még mindig nem gyónta meg a narcizmusát! - Nézek gyanakodva a férfire, aki a nyakát fogja.
- Tybalt úr énekelt! - Nyögi ki, én pedig eltátom a szám. - Igen, én is majdnem így reagáltam. Még mindig csodálod, hogy énekelni kezdtem? Ha már ő is énekelt, mint mindenki. - Őszintén mondom, így már nem csodálom, azt mindenki tudja, hogy a Capulet fiú nem énekel.
- Nincs semmi baj az énekléssel, hangulatossá teszi a várost! - Hallatszik egy idegen hang, mi pedig mind a ketten az irányába fordulunk. A férfi kiköpött mása a Capulet fiúnak, az egyetlen különbség a baljós aura. - Szegény pára. - Nézi a sírt, majd megrázza a fejét.
- Ki maga? - Kérdezem megemberelve magam.
- Aki miatt dalol az egész város! - Vonja meg a vállát, majd ránk néz. - Csak azért jöttem, hogy megkérjem magukat, hogy különösen figyeljenek oda a holnapi esküvőn, hogy semmi baj se legyen. Ha lehet elkerülném, hogy be kelljen mennem a templomba lenyugtatni egy ideges Capuletet. - Néz fel az égre.
- Mit érdekli ez magát? És még mindig nem válaszolt nekem. - Igyekszem ridegen tartani a tekintetem, ahogy rá nézek. Ajkaira felszökik egy halvány mosoly.
- Mit érdekel engem? Az esküvő hidegen hagy, előbb utóbb mind a kettő az én birodalmamhoz fog tartozni. Aki engem érdekel az a menyasszony bátyja. - Kuncogja. - Azt akarja, hogy válaszoljak. - Fogja meg az állát. - Hogy is hív magában? - Motyogja, én meg kezdem azt hinni, hogy teljesen megbuggyant és Lőrinc tekintetéből ítélve osztozik a véleményemen. - Megvan! Én vagyok a létező, nemlétező ember! - Villantja ki a fogait mosolygás közben. - Magának csak a Halál! - Neveti el magát, mi pedig egyszerre lépünk egyet hátra és vetünk keresztet. - Nyugalom, nem bántok senkit, csak akkor viszek el lelkeket, ha el kell menniük. - Vonja meg a vállát.
- Hogy értette, hogy maga miatt énekel mindenki? - Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy fejbe vágom Lőrincet, mikor ezt kimondja, de türtőztetem magam.
- Így! - Suttogja, mikor is a semmiből zene szólal meg, én pedig nagyot nyelek, ahogy egyenesen Lőrinc szemébe nézek.
- Amikor a tenger sötét, és mikor reng a föld
Úgy érezzük egyedül vagyunk, egyedül a világon.
Amikor üvegszívünk jéggé fagy
Hogy már nem tudjuk, hova tartozunk
Amikor az istenek dühösek
Hogy eltévedtünk a földön ... - Énekli tágra nyílt szemekkel Lőrinc.
- Imádkozunk. Imádkozunk. Imádkozunk. Imádkozunk. - Na ekkor már az én szemem is tágra nyíl, mikor akaratom ellenére énekelni kezdek.
- Imádkozunk, ha az élet pokol lett
Ha az emberek kétségbeesettek
Csak a fohász marad meg. - Éneklem remegő hangon.
- Amikor a gonosz fegyverben van
Amikor a harc, az már túl nehéz lesz.
Amikor a gyermekek könnye kicsordul
Amikor az idő hegedűi elnémulnak. - Folytatja a létező, nemlétező ember.
- Te, ki majd utánunk jössz: Vajon térdre leborulsz? - Jön ki a kérdés egyszerre mindannyiunk torkán.
- Imádkozunk. Imádkozunk. Imádkozunk. Imádkozunk.
Imádkozunk, szüleinkért testvéreinkért.
Térdre rogyva a földön.
Keressük őt, és eltévedünk. - A férfi már csak néz minket, ahogy dalolunk a semmibe.
- Amikor messze élünk a világtól
Hisszük, békében maradunk
De mikor a föld megremeg ...
Tudjuk ... tudjuk ...
Imádkozunk! - Néz rá kétségbeesetten Lőrinc.
- Amikor lelkünk börtönben van. - Éneklem én kétségbeesett tekintettel.
- Imádkozunk! - Kontráz rá Lőrinc csak, hogy én megint belekezdjek és így cserélgessük egymást.
- Hogy az Isten megbocsásson.
- Imádkozunk!
- Az irigységnek mi értelme van?
- Imádkozunk!
- Amikor a halál itt van, és táncol.
- Imádkozunk!
- Amikor lelkünk börtönben van.
- Imádkozunk!
- Hogy az Isten megbocsásson.
- Imádkozunk a szüleinkért testvéreinkért.
Térdre rogyva a földön.
Keressük őt, és eltévedünk.
Amikor a tenger fekete, és mikor reng a föld
Úgy érezzük egyedül vagyunk, egyedül a világon
Imádkozunk... - Fejezzük be ketten a barátommal és tátogunk a velünk szemben a sír mellett álló férfire.
- Igen, maguk folyton csak imádkoznak! Ne felejtsék el, amire kértem magukat! - Kuncogja, ahogy a szemünk láttára válik köddé, egyedül hagyva minket a kihalt temetőben.
YOU ARE READING
Mors Sempiterna
Fanfiction"A szavakat könnyen elfeledjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből. A végén nem marad semmi! Minden történet eleje hasonlít kicsit." Tulajdonképpen ez a történet is alig különbözik a többi szerelmesétől. Te, ki...
