Mors Sempiterna

22. Az év legsötétebb napja

Mercutio POV

Hát ez a nap is eljött az év legidegesítőbb napja, amikor az egész királyi család Veronába jön, nekem meg mindenki a szokásosnál is jobban az agyamra megy. Viszont mit van, mit tenni, el kell őket viselni Verona virágzása a tét, vagy valami ilyesmi maszlag, amit Escalus igyekszik lenyomni a torkomon, de nem nagyon megy neki. Igaz nem is tudom mit vár tőlem, mikor rajta is tisztán látszik minden évben, hogy ha lenne rá esélye minden rokonunkat belefojtaná egy pohár vízbe. Lehet el kellene neki mondanom, hogy ha egyszer ráveszi magát erre a lépésre, akkor segítek neki.

- Mercutio! - Meglepetten fordulok Benvolio felé, aki kérdő tekintettel és csípőre rakott kézzel néz rám. - Na csakhogy őfelsége ide fordult. - Rázza meg a fejét, ahogy leül mellém. - Valami nagyon zavarhat, nyolcszor szólítottalak és rám se néztél. Na, ki vele! Mi a baj? - Kérdezi komolyan, én meg fújok egy nagyot.

- Családi találkozónk lesz ma este. - Fintorogom.

- Az ilyen rossz? - Billenti oldalra a fejét.

- Mintha négy Lady Montagueval kellene összezárva lenned egy napra. - Pillantok rá, őt meg abban a pillanatban rázza ki a hideg.

- Részvétem. - Teszi vállamra a kezét és szorít meg. Van egy két ötletem, hogy hogyan nyilváníthatná ki a részvétét, de nem lenne előnyös ezt most így közölni vele. - Ha tudok bármivel segíteni csak szólj. - Mosolyog rám biztatóan.

- Ami azt illeti... - Nyelek egy nagyot és hajolok hozzá közelebb.

- Igen? - Kérdez vissza. Látom, hogy remeg a tekintete, de csak néz engem. Már majdnem olyan közel kerülök hozzá, hogy megcsókoljam.

- Benvolio! - A magas női hangra azonnal eltávolodunk egymástól.

- Ez Lady Montague lesz. Sajnálom Mercutio, mennem kell! - Áll fel és szemében látom, hogy komolyan sajnálja. Én szokásomhoz híven szélesen elmosolyodok.

- Semmi baj! Menj és helyettem is húzd fel. - Kuncogom.

- Meg lesz! Holnap találkozunk! - Int nekem, ahogy elfut.

- Holnap. - Suttogom utána, majd a tenyereimbe temetem az arcom. - Már majdnem megvolt. - Morgom magam elé.

- Mercutio!

- Már megint mi a bánat van? - Mordulok fel, ahogy felemelem a fejem. - Megyek már! - Sóhajtok egyet mikor meglátom a szolgálót a palotából. Felállok a helyemről és a férfivel mit sem foglalkozva visszamegyek a palotába.

- Borzalmasan nézel ki! Mi történt? - Fogad nagybátyám a főfolyosón.

- Egy hajszálon múlt, hogy végre megcsókoljam, de megjelent Lady szörnyen féltem a fiamat. - Morgom magam elé.

- Ez gondolom Alicet akarja jelenteni. - Fintorodik el. - Megszokhattad volna már, hogy ezen a napon semmi sem jön össze nekünk. De azért sajnálom. - Veregeti meg a vállam.

- Ezért nem is lepődtem meg. - Fújok egyet. - Mindenki itt van? - Kérdezem halkabban.

- Arty bácsi nincs, múlt héten halt meg. - Hiába próbálja elrejteni hallatszik a hangján, hogy kicsit sem esett rosszul neki a hír.

- Akkor ma kezdhetünk hamarabb? - Kérdezem lelkesen, mindent, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta.

- Igen. Apropó már múlt héten meg akartam kérdezni, te találtál valamit? - Tudom mire kíváncsi már majdnem egy teljes hónapja nyálazzuk át az összes létező iratunkat, hogy találjunk magyarázatot Tybalt Capulet létezésére.

- Semmit. Te? - Kérdezek vissza, hátha ő szerencsésebb volt, de ha őszinte akarok lenni, nem adok neki sok esélyt. Már majdnem készen vagyunk és nem találtunk eddig semmit.

- Ugyanaz. A logika szerint léteznie se szabadna. - Rázza meg a fejét.

- Hé gyerekek! Jöttök már? Jó lenne neki kezdeni végre mindjárt nyolc óra. - Jelenik meg az egyik ajtóban Andrea bácsi, akit már két hete itt esz a nyavalya.

- Megyünk! - Kiált vissza nagybátyám, mire ő eltűnik az ajtón túl, mi pedig utána megyünk. A szoba ahova belépünk az év összes többi napján be van zárva. Mindenki igyekszik elkerülni ezt a helyet. A padló közepén krétarajz díszeleg, ami körül ott állnak a rokonaink. Én egy nagy sóhajjal állok be a helyemre és a plafont bámulva hallgatom végig, ahogy a családunk a most elhunyt Arty bácsi után legöregebb tagja elmondja a könyörgést. Ahogy mindig a szobát az utolsó szóval betölti a lágy zene hangja.

- Kavargó, lázas emberek, arcukon percnyi élvezet. - Kezd bele a legidősebb rokon.

- Tombol a vágy mindenkiben, mitől lett mindez idegen?
Szorít belül, és nem tudom, mi ez a görcsös fájdalom,
Mi ez a kínzó gyötrelem, ami rám tört hirtelen? - Mindenkinek megvan mikor kell belépnie, ez a rész a Veronán kívül lakók része.

- Miért fáj? Miért fáj?
Miért retteg a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét! - És mi is becsatlakozunk a nagybátyámmal, mint a két Veronai családtag.

- Miért fél, szorít itt benn a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!

Sok régi társ, sok jó barát, ki hozzám mindig közel állt,
Oly furcsa, miért nem érzitek az itt ólálkodó halált?
Nevetünk folyton mindenen, tréfákat gyártunk szüntelen!
De lám a híres családot legyűri most a félelem!

Miért fáj? Miért fáj?
Miért retteg a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!

Miért fél, szorít itt benn a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt! - Valami nincs rendben és Escalus arcából is látom, hogy ő is észre vette. A Halál ilyenkor már itt szokott lenni.

- Miért fáj? Miért fél, ó, a szív?
A lelkem, a lelkem miért remeg?

Miért fél? Szorít, itt a szív!
A lelkem miért remeg, hogy jégvilág vár?
Egy dermedt temető! Egy gyászos, hófehér mező!

Miért fél, szorít, itt a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitá.... - Be se fejezzük a szót, mikor a krétakör közepén megjelenik a Halál alakja. Morgós arccal néz végig rajtunk. Már éppen megnyugszom, mindjárt eltűnik és húzhatok a szobámba, mikor olyat tesz, amit sose hittem hogy fog.

- Éreztem, hogy nem kellett volna múlt héten elvinnem Artyt. Mindig ő ért ide utoljára. A pokolba is, hogy nem tudtatok még két órát várni, mint minden rohadt évben. - Néz ránk fintorogva, majd fúj egy nagyot. - Most miattatok meg fog ölni. - Túr a hajába. - Mintha amúgy is bármi szükség lenne erre a vacakra. - Morogja. - Mindegy! Áldásom rátok! Ha nem baj megyek, egy elég fontos dologban szakítottatok félbe. - Hunyja le a szemeit és tűnik el a teremből.

- Ez mi a fene volt? - Szólal meg hosszú percek múlva Andrea.

- Fogalmam sincs. - Rázza meg a fejét nagybátyám.

- Szerintem felhúztuk. - Jegyzem meg egykedvűen, amivel elérem, hogy a család a szokásokkal ellentétben az ebédlőbe menjen és elkezdjen ötletelni, hogy mivel lehetne kiengesztelni a Halált.

- Királyom, Mercutio úr! Az ajtóban áll egy úri ember és azt mondja beszéde van magukkal. - Jelenik meg az egyik szolgálónk.

- Ki lehet az? - Néz rám Escalus, de én csak megrázom a fejem.

- Ötletem sincs. - Állok fel. - De jobb lesz, ha utána nézünk, nem? - Pillantok a családra, hogy értse, hogy annál az ötletnél, hogy itt maradunk még egy bérgyilkos is jobb lenne.

- Igen. Okosabb lesz. - Biccent egyet és áll fel, hogy kimenjünk a kastély kapujához.