Mors Sempiterna

2. Verona

Mint mindig ma is alig vártam, hogy Mors megjelenjen. A napjaim fénypontjai azok a pillanatok, amikor velem van, még ha szinte biztos is vagyok benne, hogy csak elképzelem a jelenlétét. Tudom, hogy neki is sok dolga van, ami teljesen normális gondolat, tekintve, hogy a képzeletem pont a Halált jelenítette meg képzeletbeli barátként, de néha annyira szeretném, hogy csak velem legyen. Kisajátítani őt magamnak és... Elég Tybalt! Lehunyom a szemeim, ő csak a képzeleted, bizonygatom magamnak és csak élvezem a szél suhogását. A folyó parton vagyok, itt mindig jó a levegő és tudok nyugodtan gondolkodni. Csak az a probléma, hogy a gondolataim rendszerint visszakanyarodnak Morsra, mint most is. Csak elképzelem, ahogy mellettem ül az ágyon, ahogy a kezemre teszi a kezét, ahogy rám mosolyog azzal a halvány mosollyal, hogy lehet ilyen valóságos a képzeletem. Szerelmes vagyok, szerelmes vagyok a halálba, szerelmes vagyok egy nem is létező képzeletbeli lénybe. Nagyot nyelek, mikor ezt felfogom, de nincs mit tenni, mindig is tudtam, hogy felé máshogy fordulok, mint bárki felé, de csak most értem mennyire máshogy gondolok rá, mint mindenkire, ami kicsit aggasztó, úgy hogy tudom, hogy csak kitaláltam. Szerencsémre a gondolataimat eltereli valami, konkrétan a zúgolódás hangja a főtér felől. Tehát úgy döntök, hogy jobb, ha utána nézek mi van már megint! Természetesen, ahogy arra számítottam, az embereink már megint összeverekedtek a Montaguekkal. Hangsúly a már megint részen! Nem igaz, hogy nem tud eltelni két nap anélkül, hogy egymás nyakának ugranának. Csak a fejem rázom és a verekedő csapat széléről figyelem az eseményeket, nincs az az isten, hogy én beálljak. Elég havonta egyszer! Az meg már megvolt. Szóval nagyban figyelem, ahogy a Montaguek egyik vezető jómadarának, Benvolionak próbálja az egyik szolgálónk beverni az orrát, mikor a főtér amúgy harci kiáltásokkal betöltött hangzavarát, megtöri egy ordítás a folyó felőli oldalról.

- Elég! Emberek, polgárok! Hagyjátok abba! - Természetesen mindenki azonnal oda néz, és ki jött meg? A király, úgy néz ki neki is elege lett ebből az őrületből, de persze a bárányok közül senkit se érdekel, hogy mit mond, mert tovább folytatják a verekedést. - Hagyjátok abba, Krisztus szent nevére! - Na, végre figyelnek rá. - Montaguek és Capuletek! Vége, nincs több türelem, nincs bocsánat. Tybalt! - Most mit csináltam? Én nem is verekedtem! - Benvolio! S te, Mercutio! Meg kell tanulnotok tisztelni és elfogadni egymást! - Tanulnunk? Inkább tanulniuk! Ők ugranak mindig nekem. - Döntöttem, aki még egyszer megsérti a békét, halál fia! - Ajjaj! Megint kezdődik! Megint énekelni fognak! Ha most nem figyelne mindenki már biztosan forgatnám a szemem. Miért csinálják mindig ezt? - Ilyen eszeveszett, árok szabdalt hely, mint a miénk, nincs még egy a földön. - És mély levegőt vesz, három, kettő, egy.

- Ki véletlenül erre jár, egy furcsa, vad várost talál.
A szép Verona nem vitás, a többinél kicsit más!
Ki összevissza utazott, és mindent végig olvasott.
Nem segít a sok tudás, a mi Veronánk más! - Mondtam, hogy énekelni fognak, város duett a királlyal.

- Mert ez a nép itt nem olyan, hogy békében éljen boldogan!
A vérében a harc, a láz, a mi városunk más! - Felejtsék is el, nem érdekel, hogy mindenki énekel, én ugyan nem fogok!

- Őrült világ, bűbájos világ!
A város itt kettészakadt, törvény az nincs, csak akarat!
Két család folyton harcban áll, középút nincsen, ez szabály!
Hogy legyek bölcs és józan én, egy hordó lőpor tetején? - Városkórus, egy fenéket, daloljatok ti.

- Egy szédült világ! Egy őrült világ! - Jó, hogy mindenki ezt gondolja, mikor mindig mindenki énekel!

- A szép Verona így köszönt: vigyázz, a bosszúvágy elönt!
Szépek a lányok, asszonyok; a kertek, parkok gazdagok.
Lehetnénk földi mennyország, hát belül miért a pokol rág? - Az biztos, hogy pokoli egy hely ez.

- Egy őrült világ!

Hiába kérés, könyörgés, hiába súlyos büntetés!
Mindent megteszek, de itt már semmi nem segít!
Hát akkor jöjjön a vasszigor, jöjjön az ostor, szolgasor!
A szép szóra e sok lator már rá sem hederít! - Oda nézzenek, bekeményít a király és végre tesz valamit?

- Mert ez a nép itt nem olyan, hogy békében éljen boldogan!
A vérében a harc, a láz, a mi városunk más!

Őrült világ! Egy szédült világ!
Veronát vérben fürdeti, az ember meddig tűrheti?
Hogy folyton félelemben él, hogy itt a törvény ennyit ér.
Miért van hogy ereinkben itt, vér helyett gyűlölet folyik?

Egy szédült világ! Egy őrült világ!
A szép Verona így köszönt: vigyázz, a bosszúvágy elönt!
Szépek a lányok, asszonyok; a kertek, parkok gazdagok.
Lehetnénk földi mennyország, hát belül miért a pokol rág?

Világ, bűbájos világ!
A város itt kettészakadt, törvény az nincs, csak akarat!
Két család folyton harcban áll, középút nincsen, ez szabály!
Miért van hogy ereinkben itt, vér helyett gyűlölet folyik?

Egy szédült világ! Egy őrült világ!
A szép Verona így köszönt: vigyázz, a bosszúvágy elönt!
Szépek a lányok, asszonyok; a kertek, parkok gazdagok.
Lehetnénk földi mennyország, hát belül miért a pokol rág?

- Őrült, szédült, őrült világ! - Végre, végre vége! Most már végre mindenki mehet a saját dolgára! Komolyan mondom, itt mindenki elmebeteg és ez amióta itt vagyok egyre rosszabb lesz! Mintha valami népbetegség lenne, de ha nem népbetegség az biztos, hogy királyi betegség, mert az uralkodó és a vörösfejű unokaöccse is komplett idióta és csodálom, hogyan képesek kormányozni ezt a várost. Mindegy is, nem az én dolgom, az ő városuk, nekem csak el kell viselni.

- Capulet! Látod, le lettél szidva! Innentől már ugye ügyelni fogsz rá, hogy milyen hangnemben beszélsz velünk? - Állít meg az előbb emlegetett vörös fejű jómadár.

- Ha emlékezetem nem csal, nem csak én voltam leszidva, Mercutio! - Mordulok rá.

- Védekezünk, védekezünk? Csak nem félsz? - Vigyorog az arcomba, én csak megforgatom a szemem.

- Rettegek! - Legyintek egyet, és igyekszem a lehető leggyorsabban elhagyni a helyet, mielőtt ez az idióta folytatná a szekálásomat. Mákom volt, a folyónál sikerült lehagynom a két paprikajancsit. Így végre nyugodtan indulhatok el vissza, haza. Mára elegem van az emberek társaságából, pedig még csak alig van délután két óra, de nekem már elegem van mindenkiből. Egy kisebb kerülővel megyek el a Capulet házhoz, nem árt, ha kicsit tisztább a fejem és nem morgok ez miatt az eset miatt, mikor visszaérek, mert a végén még a nagybátyám is leszid a semmiért. Azonban mikor megérkezek a nyugalom helyett azonnal szembe találom magam Verona ügyeletes egoistájával. Hát azt hiszem, ma se lesz egy nyugodt percem se.