Mors Sempiterna

13. Az enyém vagy!

- Mors! Mors! - Kiáltom a folyóparton, nem is foglalkozva azzal, hogy komplett idiótának néznek az emberek. Tekintetem ide-oda jár a folyó partján sétáló tömegben, de nem látom sehol a férfit, akit keresek. Mégsem adom fel, hanem tovább kiabálok és rohangálok az utcán. Lassan egy órája csinálhatom ezt, mikor az utca egy szinte teljesen kiürült részén a folyó partját követő kőkerítés mellett meglátom, akit keresek. A szívem kihagy egy ütemet.

- Mors! - Kiáltom, mire ijedten néz felém. Szemei nagyra nyílnak és eltátja résnyire a száját. Hatalmas léptekkel sietek elé és mikor elérem adok neki egy akkora pofont, amit én se tudtam, hogy tudok adni. - Ezt azért mert a szívrohamot hoztad rám! Van róla fogalmad, hogy én hogy érzem ebben az egészben magam? Nem gondoltad, hogy talán meg kellene róla kérdezned, mielőtt önkényesen cselekedsz? - Vonom kérdőre.

- De, Tybalt... - Kezd bele, mire az arcába nyomom a mutató ujjam.

- Te csak ne "De, Tybalt"-ozzál nekem! Van fogalmad róla, min mentem keresztül az elmúlt napokban? Elkerültél, nem is láttalak! Azt hittem igazam lett és komplett idióta lettem, mint a királyi család! - Morgom, nem is foglalkozva vele, hogy az utca közepén ordítozom.

- Mi árult el? - Hallom meg a rideg kérdést, mire rámarkolok a ruhájára.

- Annyira még nem vagyok őrült, hogy saját magamnak írjak levelet és ne emlékezzek rá. - Fordítom el a tekintetem.

- Talán ildomos lenne, ha ezt a beszélgetést a szobádban folytatnánk. - Ajánlja fel, én meg hirtelen körbe nézek valahol az egyik közben egy alakot látok távolodni. Nagyot fújok és biccentek egyet.

- Igen, jobb lesz! - Fogom meg a kezét. - Csak, hogy nehogy megpróbálj megint elszökni. - Nézek rá komolyan, ahogy visszaindulok a Capulet ház felé. Szerintem még életemben nem értem haza ilyen gyorsan, mint most és még sose koppintottam le Júliát ilyen gyorsan. Mégis hála ennek az esetnek hamar kettesben maradok a szobámban Morssal. - Miért nem kérdezted meg, hogy én mit gondolok? - Tudakolom tőle, ahogy leülök az ágyamra. Ő mellém ül és megint megfogja a kezem, amit éppen előbb engedett csak el.

- Mert tudtam, hogy nem engednél el. - Válaszol rám se nézve.

- Miért mentél el? - Nyelek egy nagyot, mire ő csak sóhajt egyet.

- Hogy ne kelljen választanod! Hogy élhess tovább nyugodtan! - Böki ki, én meg felhúzom az orrom. Elengedem a kezét és felállok, most is zeng az utca, én meg kihasználom a lehetőséget.

- Kölyökkori kincseim mind ellopták,
A féltett gyermekálmok, oly nagy csodák!
Ám engem nem hagytak a felnőttek!
Tiszta ésszel, keménységgel fertőztek! - Fonom össze magam körül a karjaim, majd kihúzom magam.

- Fontos ember lesz belőled, azt mondták!
Szeretteid érdekében kell, hogy harcolj hát!
Érzelmeik árnyai közt nőttem fel,
Ma is hallom: Tybalt, mindig győznöd kell! - Nevetek keserédesen.

- Most a magány fojt, bármikor rám ront! - Nézek komolyan Morsra.

- Az én átkom! Az ő bűnük!
Szüleim gyenge bábjaként
Kaptam fennkölt bősz erényt!
Belém égett, amit kértek!
És kérdés nélkül végzem el,
Mit bosszúszomjuk követel!
Belém égett, nem hagytak más utat nekem!
Belém égett, erőszak lett az életem!
Büszkék a fiuk harcra kész,
Értük halsz vagy élsz! - Túrok a hajamba és hunyom le a szemeim.

- Belém égett, amit kértek!
És kérdés nélkül végzem el,
Mit bosszúszomjuk követel!
Belém égett, nem hagytak más utat nekem!
Belém égett, erőszak lett az életem!
Büszkék a fiuk harcra kész,
Értük halsz vagy élsz! - Tárom szét a karjaim és már majdnem ordítok.

- Kölyökkori kincseim mind ellopták,
Féltett gyermekálmok, oly nagy csodák!
Ám engem nem hagytak a felnőttek!
Tiszta ésszel, keménységgel fertőztek! - Fejezem be, ahogy Mors elé sétálok. Fél kézzel fogom meg az arcát és felemelem, hogy a szemeimbe nézzen. - De tudod, mit? Leszarom, hogy mit tanítottak! Leszarom, hogy mit akarnak! Végre a sarkamra állok és az lesz, amit én akarok! - Mondom magabiztosan.

- És mit is akarsz pontosan? - Néz a szemeimbe, ajkain egy halvány mosollyal.

- Azt, hogy csókolj meg és maradj velem! Nem érdekel a túlvilág, nem érdekelnek a szabályok! Az enyém vagy! Én meg a tiéd vagyok! - Hadarom le, mire ő feláll és magához ránt csak, hogy ajkaink egy édes csókban forrjanak össze. Az érzés most is pontosan olyan, mint a legutóbb, ugyanolyan hideg és tüzes egyszerre, ugyanolyan elképesztő. Érzem a kezeit a derekamon, az enyémek pedig átkarolják a nyakát, az egyikkel pedig a hajába is túrok.

- Szeretlek, Tybalt! - Suttogja egy újabb csók előtt. - Annyira szeretlek! - Jön még egy csók.

- Szeretlek, Mors! - Válaszolok neki a csókjaink között. - Csak téged. - Döntöm homlokának az enyémet.

- Döntöttem! Morogjanak, amennyit csak akarnak! - Suttogja. - Én akkor is veled maradok! - Szavaira elmosolyodom és mélyen belenézek a szemeibe. - Biztos nem fogod megbánni, hogy engem választottál? - Látom az aggodalmat a tekintetében, de tudom, hogy felesleges aggódni.

- Biztosan! Sose fogom megbánni, hogy téged választottalak! - Jelentem ki komolyan, mire egy újabb csókot kapok. Kezei ezúttal lassan körbejárnak a testemen, apró bizsergést hagyva maguk után, amit a hideg és a meleg érintkezésének köszönhetek. - Ígérd meg, hogy soha többé nem tűnsz el így! - Kérem tőle.

- Te pedig azt, hogy nem kerülsz veszélybe, ha nem vagyok ott veled! - Szorít magához még annál is jobban, mint ahogy eddig.

- Ígérem! - Biccentek, kezeim közé fogva az arcát.

- Akkor én is megígérhetem, hogy nem tűnök el szó nélkül! - Biztosít, én pedig lepecsételem az ígéretünk egy újabb csókkal, aminek a végén az ágyamon fekve kötünk ki, de ez engem egyáltalán nem zavart és hála az égnek Morsot se, aki csak kihasználta az alkalmat, hogy az ajkaim mellett a nyakamat is elhalmozza csókokkal. Ígéretéhez híven szinte egész nap mellettem volt és csak este ment el egy kis időre, amíg én a rokonaimmal vacsoráztam, de mire visszaértem a szobámba, addigra már vissza is ért, így este végre beteljesült az egyik vágyam. Történetesen, hogy a karjai között aludhattam. A másnapom is ugyanilyen felhőtlen boldogsággal kezdődött, hiszen Mors illata töltötte be az orrom, mikor levegőt vettem és az ő arcát láttam, mikor kinyitottam a szemem. Mára nem terveztem semmit, de sajnos Morsot elszólította a munka, így egyedül töltöm a délelőttöm. Az erkélyről látom, ahogy Róza meg a többi fiatal lány megérkezik a klub találkozóra, majd két óra múlva távoznak is. Aztán pedig meglátom az én drága barátomat, az egoisták királyát, ahogy betrappol a kapun, én ekkor megyek be a szobámba, mert szinte biztos vagyok benne, hogy engem is meglátogat. Nem is tévedek, hiszen hamarosan a férfi nyit be hozzám. Beszélünk pár dolgot teljesen átlagos témában, majd a férfi körbe pillant és mikor végez biccent egyet, csak hogy egy gonoszkás mosollyal nézzen rám.

- Van egy kiváló tervem, de kell a segítséged! - Támaszkodik a térdére fél kézzel.

- Halljam mi a terv? - Fonom össze magam előtt a karjaim.

- Szeretnék visszavágni a Montague fiúnak, amiért hamarabb csókolta meg az én Júliámat nálam! - Villannak meg a szemei mérges tűzzel.

- És ezt hogy szeretnéd? - Kérdezem oldalra billentett fejjel.

- Ott lesz az esküvőn és a szeme előtt veszem el Júliát. - Itt kérlelőn néz rám. - Ha megkérlek meghívod őt a nevemben?

- Holnap után lesz az esküvő! - Gondolkodom el megfogva az állam. - Nem ígérek semmit, de meglátom mit tehetek. - Biccentek végül.

- Köszönöm Tybalt, köszönöm. - Áll fel és lép hozzám, hogy megrázza a kezemet.

- Még ne köszönd, még nem csináltam semmit. - Rázom meg nevetve a fejem.