Mors Sempiterna

12. Minden szép szerelem vak

Ahogy sejtettem, esélyem sem volt rendesen aludni, hiszen a városunk ügyeletes egoistája már hajnalok hajnalán nálunk volt és majdhogy nem kirángatott az ágyamból, hogy menjünk már, mert minden perc számít. Ezért lehet, hogy most nagyokat ásítva lépek be a templomba a férfi mellett. Ahogy kell azonnal keresztet vetek, majd körbe nézek, hogy vajon melyik barát van itt.

- Az ördögbe. - Morogja Paris, én pedig meglepetten nézek rá.

- Na, most mi a baj? - Kérdezem, ő meg csak fintorog.

- Csak Lőrinc van itt. - Fúj egyet.

- És azzal mi a baj? - Valahogy nem értem a problémát, de barátom csak sóhajt egyet, ahogy ökölbe szorítja a kezeit és elindul a barát felé.

- Júliáért! - Suttogja, én pedig azonnal a sarkába szegődöm. - Lőrinc barát! - Szólítja meg a papot.

- Áh, kit látnak szemeim? Paris gróf! Csak nem meggyónja végre a narcizmusát? - A pap kérdésére, majdnem elnevetem magam. Rátapintott a lényegre.

- Még mindig nem tartom bűnnek, atyám. Viszont nem ezért jöttem. A segítsége kell! - Elismerem Paris most nagyon nem hasonlít magára, de büszke vagyok rá, hogy Júliáért képes erre.

- A segítségem? Ugyan miben? - Néz gyanakodva a pap barátomra, aki térdre rogy előtte.

- Kérem atyám, adjon össze vele. - Fonja össze a fiú könyörgőn az ujjait.

- Kivel? - Pislog a pap.

- Capuleték Júliájával! - Ragyog fel a gróf arca.

- Miért tenném? - Jön a rideg kérdés.

- Mert szeretem őt, atyám! Szeretem, teljes szívemből jobban, mint bárkit! - Még csak egy kicsi bizonytalanság se volt Paris hangjában, ahogy ezt kimondta, amivel ahogy elnézem a papot is meglepte.

- Ah, l'amour! - Fordul el tőlünk a férfi, én meg kétségbeesetten nézek körbe, hogy most mégis honnan a bánatból szólalt meg a zene?! - Minden szép szerelem vak!

- Ám csak így édes a holnap! - Áll fel Paris.

- Az én szívem az Úré! - Néz megvetőn a barátomra a pap.

- Az enyém Júliáé! - Teszi szívére a kezét a fiú.

- Ez a vágy szíveket tép! - Rázza meg a fejét a csuhás, én meg csak nézem őket.

- Érte én meg is halnék! - Tromfolja le Paris.

- Lángra gyúl, s kifullad! - Éneklem a szemem forgatva, mire egy olyan tekintetet kapok Paristól, ami körülbelül azt jelentette, hogy "Te most kinek az oldalán állsz?"

- Új erőt és reményt ad!
Szerelem szép szivárvány!
Ezer színt hordoz fátylán!
Mint egy lobogó!
Adj most össze hát,
kell az esküvő, a házasság! - A gróf annyira beleéli magát a dalba, hogy már majdnem táncolni is elkezd.

- Ebből baj lehet, félek! - Fogja meg az állát a pap.

- Ez a fény, ezért élnek! - Teszem az atya vállára a kezem és mosolygom rá kedvesen.

- Csillagfény az éjben! - Tárja ki a karjait Paris.

- Szerelem benn a szívben! - Csatlakozok be hozzá.

- A szívben! - Biccent egyet a pap, egy nagy sóhaj után.

- Tenéked itt az Úr,
engem Júlia ott vár!
Mit kérsz tőlünk ezért?
Mondd meg,
mi lesz az ár!
Segíts, jó atyám! - Áll a pap elé, megint könyörgőn tartva a kezét.

- Áldást kitől nyernek?
A városnak is jó, hogyha megesküsznek! - Fonom össze magam előtt a karjaim, ahogy végig éneklem a mondatot.

- Nincsen sok időnk, ez a pillanat dönt!
Hisz bárányok vagyunk itt a farkasok közt!
Ma éjjel Júliát kéne öleljem én!
Hogy így találjon ránk majd a hajnali fény!
Kérünk hát! - Esik megint térdre Paris.

- Ez a vágy hogyha éltet,
vele nyersz örök létet a síron túl.
Megsegít az Úr, megsegít, ha kéred,
kérjük hát...!
Nézz most ránk! - Fejezzük be együtt a dalt, miközben barátom talpra áll.

- Legyen! Összeadlak titeket! Jövő héten ilyenkor legyetek itt és megteszem, amire kértél! - Fordul el tőlünk a pap és hagyja el a templom fő részét, mi pedig a főkapun megyünk ki barátommal.

- Tybalt? - Szólít meg Paris, ahogy haza felé tartunk.

- Igen? - Pillantok rá.

- Jól hallottam, hogy énekeltél? - Kihúzom magam a kérdésre.

- Nem, rémeket hallasz Paris! - Mosolyodom el. - Na, de mesélj mi volt ez itt a narcizmussal? - Nézek rá és pont elkapom a fintorát.

- Ezért nem hozzá járok gyónni. Lőrinc barátnak mániája, hogy meg kellene gyónnom, hogy ennyire szeretem magam és fel kellene hagynom vele, mert ez nem helyes. - Próbálja leutánozni a pap hangját, de borzalmasan megy neki. - Úgyhogy inkább János baráthoz járok gyónni. - Vonja meg a vállát.

- Szóval csak Júlia miatt álltál vele szóba, mi? - Kuncogom.

- Ahogy mondod. - Biccent egyet, majd belekezd egy újabb beszélgetésbe, ami már arról szól, hogy hogyan képzeli el ezt az egész esküvő dolgot. Végül visszaérünk a Capulet házhoz, ahol elválnak az útjaink, ő megkeresi az unokahúgom, én meg felmegyek a szobámba, ahol visszadőlök az ágyba és azt hiszem el is nyom az álom, ha az jelent valamit, hogy határozottan sötétebb van, mikor kinyitom a szemem, mint mikor lecsuktam. Nagyot nyújtózva kelek fel és megyek ki az erkélyemre. A napomat álmodozással fejezem be, aminek az alanya Mors. Ezt az álmodozós szokásom pedig a következő napokban is folytatom, de a harmadik napon már feltűnik, hogy az én képzeletbeli barátom, akarom mondani szerelmem, nagyon nem akar megjelenni. Ez pedig a hangulatomra is rendesen kihat, már én is kezdem észre venni, hogy sokkal többet morgom, mint eddig. Ma is ilyen kifejezetten morgós hangulatom van, mikor egy rohadt dísztűt keresve feltúrom az összes polcomat, ám a tű helyett egy levelet találok.

- Ez mikor került ide? - Vakarom meg a fejem, de nem akar eszembe jutni, így a dísztűről megfeledkezve ülök le az ágyamra kezemben a levéllel. Csak a nevem van rajta, de olyan kézírással, amit nem ismerek fel. Gyanakodva nyitom ki a borítékot, amiben egy gondosan összehajtogatott lap van. Óvatosan bontom ki a lapot és az aljára nézek, hogy megtudjam kitől jött, de majdnem elejtem a papírt, mikor meglátom a nevet.

- Mors? - Suttogom magam elé, ahogy nekikezdek az olvasásnak. Kezem minden szóval egyre jobban rászorít a lapra és talán, ha ennél jobban szorítanám már elszakítanám. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne remegjen a kezem és be tudjam fejezni a levelet. "Sajnálom és tudd, hogy szeretlek téged Tybalt. Mors" Olvasom el a legvégét is, ekkor már nem látok tisztán, a papírdarab kiesik a kezemből, próbálok utána kapni, de az csak lehullik a lábam elé a padlóra. A kezeimbe temetem az arcomat, ahogy mély levegőt veszek, de csak azt érem el, hogy úgy kezdjek sírni, ahogy utoljára a szüleim halálakor.

- Miért? Miért kellett bebizonyítanod? - Szipogom, ahogy lecsúszom az ágyról a földre, hogy felvegyem a levelet, amit a mellkasomhoz nyomok, így kicsit összegyűrve azt. - Ha nem írod ezt meg, meggyőzöm magam, hogy nem létezel! - Szorítom össze a szemeim, a szomorúságom, viszont egy pillanat alatt válik köddé, mikor valami kattan az agyamban. Lassan emelem fel a levelet és elmosolyodom.

- Valóság vagy! - Hirtelen olyan lelkes leszek, mint még soha, ahogy felpattanok és lehajítom a levelet az ágyra, majd megtörlöm az arcom és kiviharzom a szobámból. Az ajtó felé belefutok Júliába. - Húgi, nem tudod Róza merre van? - Kérdezem, a két lány a klubjuk alapítása óta minden nap találkozik, úgyhogy ő majdcsak tudja, hol a barátnője.

- Azt mondta a folyópartra megy a fiúkhoz, miért? - Kérdez vissza unokahúgom.

- Semmi fontos! Köszönöm Júlia! - Rohanok ki a házból. Ha Mors tényleg igazi, akkor tényleg ő a halál. Ha tényleg ő a halál, a halál közelében lesz. Halált pedig legkönnyebben a Montaguek közelében talál az ember. - Ilyen könnyen nem mondok le rólad, ha kell feje tetejére állítom egész Veronát, hogy megtaláljalak. - Mondom magabiztosan, ahogy a kikötők felé sietek.