Szeretlek, csillagom

9. Aggodalom

Az aggodalom legmegdöbbentőbb jellemzője a teljes tehetetlenség. Az aggódás soha nem változtat meg egyetlen dolgot sem, kivéve az aggódó személyiségét.

Linda Dillow

– Be akarsz nevezni, ugye? – kérdeztem pár nappal később Cedricet. Késő délután volt, hamarosan vacsoraidő, mi pedig ki akartuk élvezni a kellemes időt. A tóval szemben, egy fát használva támasznak ült, én pedig a mellkasának dőlve rajzolgattam szórakozottan.

– Erősen gondolkozom rajta – sóhajtotta, miközben az egyik tincsemmel játszott. – Apa nagyon akarja. Lelki szemei előtt már a kupával lát.

– Mindegy, hogy döntesz, én támogatni foglak – mondtam neki halványan elmosolyodva. Ezt kellett mondanom neki. Ez volt a helyes. Nem akadályozhatom meg benne. Ez volt élete lehetősége.

Nem mondhattam neki azt, amit a szívem diktált. Hiszen aszerint még véletlenül sem hagytam volna benevezni. A testem minden porcikájával tiltakozni akart még csak a felvetés ellen is. Féltettem Cedricet, és nem akartam, hogy bármi baja essen.

Az évnyitó lakoma után másnap első dolgom volt utánaolvasni pontosabban is a Trimágus Tusának. Habár még talán harmadikban átrágtam magam a Roxfort történetén, és rémlett is belőle, hogy említették, akkor szinte semmi nem maradt meg abból, amit az eseményről írtak. Nem tartottam fontosnak megjegyezni, nem hittem, hogy ez valaha fontos lehetett.

A Roxfort történetén kívül a könyvtárban találtam egy másik könyvet is, ami kifejezetten a Tusáról szólt. Halálra rémített az, amit ott olvastam a feladatokról, valamint a halálesetekről. Nem bírtam volna elviselni, hogy ha bármi is történt volna Cedrickel.

Merengésemből a harang rázott ki. Ekkor realizáltam csak, hogy itt volt az ideje vacsorázni. Gyorsan elszaladt az idő.

Cedric ugyanerre gondolhatott, ugyanis lassan feltápászkodott, majd a kezét nyújtotta felém, hogy én is meg tudjam ezt tenni. Hamarosan egymás mellett sétáltunk a Nagyterem felé. Hirtelen sietős lépteket hallottam meg hátulról, a következő pillanatban pedig Lyrat pillantottam meg magunk mellett.

– Sziasztok – köszönt egy kicsit félénken.

– Szia – köszöntünk neki egyszerre, mire mosolyogva Cedric szemébe néztem.

– Mi újság, Lyra? Hogy megy a tanulás?

– Azt hiszem jól – merengett el egy pillanatra. – Minden tantárgy nagyon tetszik. Főleg a repüléstan – mosolyodott el.

– Jövőre már jelentkezhetsz majd a házad kviddics csapatába, ha esetleg érdekel – mondta Cedric.

– Alig várom – lelkesült fel.

Elmosolyodtam a lelkesedése láttán. Egyszer csak, mintha csak a semmiből kerültek volna elő, megjelent mellettünk Becca és Maddy is.

– Na, azt hiszem, teljes a csapat – nevetett fel az utóbbi végignézve magunkon. Együtt kellett vele nevetnem. Habár Lyrat még nem nagyon ismertük, úgy éreztem, hogy fiatalsága ellenére csapatunk oszlopos tagjává válhatna idővel.

Hamarosan odaértünk végre a Nagyteremhez, így szét kellett válnunk. Öten négy irányba indultunk: Lyra a Griffendél, Becca és Cedric a Hugrabug, Maddy a Hollóhát, én pedig a Mardekár asztala felé vettem az irányt.

A hetek a bizonyos október végi napig mintha kétszeres sebességre kapcsolva haladtak volna. Cedric egyre biztosabb lett abban, hogy be fog nevezni a tusára, habár nem sokszor beszélgettünk erről. Ő sem volt hülye, sejtette, hogy mi volt az igazi álláspontom, azonban nem akart veszekedni, így inkább csak hanyagoltuk a témát.