Szeretlek, csillagom

18. Már megint a Gyengélkedőn

Szegény Phoenixet szeretem kiütni.
V.

Mikor kinyitottamt a szemeim, azonnal felismerem a helyiséget, ahol éppen feküdtem. Hogy is ne ismertem volna fel? Jóformán lassan másfél éve jártam ide heti szinten, bár szerencsére ebben az időben sikeresen elkerültem azt, hogy betegként jöjjek ide.

Beletelt egy kis időbe, mire eszembe jutott, hogy mi is történt. És ekkor óriásit dobbant a szívem, főleg, hogy észrevettem, hogy nem voltam egyedül. Az ágyam mellett egy széken ugyanis Fred ült, egyik kezemet két keze közé fogva. Aggódó arcára némi öröm ült ki, amikor meglátta, hogy felébredtem.

– Te aztán értesz az emberek halálra rémisztéséhez – csóválta a fejét. – Alig öt perccel azután, hogy elválunk, Lil rohan utánam, hogy egyszer csak elájultál, és Georgenak a karjaiban kellett a Gyengélkedőre vinnie. Legutóbb szerintem akkor ijedtem meg ennyire, amikor a dementorok miatt ájultál el, és a lépcső tövében találtunk meg szinte félholtan a lelátónál – mondta csendesen. Megborzontam az emlék hatására, s egy borzalmas gondolat férkőzte be magát a fejembe.

– Ugye, most nem... – kezdtem bele a mondatba, mire Fred megrázta a fejét, és apró mosoly kúszott az arcára.

– Alig húsz percig voltál eszméletlen – felelte fel nem tett kérdésemre. – George és Lil is maradni akartak, de Madam Pomfrey kitessékelte őket innen. Nekem is alig akarta megengedni, hogy itt maradjak

– És mostmár távozhat is, Mr. Weasley – jelent meg hirtelen a javasasszony, mire az addig ülő fiú savanyú ábrázattal felállt, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. Mondanom sem kell, az arcom színe rögtön felvette a versenyt a hajaméval. Mielőtt elhajolt volna tőlem, két rövid mondatot súgott a fülembe: – Csillagvizsgáló. Fél tíz.

Apró mosolyra húztam a szám, s azt hiszem, még akkor is mosolyogtam, amikor Fred eltűnt a gyengélkedő ajtaja mögött.

Madam Pomfrey bújkáló mosollyal nézett rám, ez azonban csupán egy pillanatig tartott – utána máris felötlötte a szokásos arckifejezését. Ezúttal nem a segítője voltam, hanem a betege, s ennek megfelelően is viselkedett.

– Nyújtsd a karod – szólt, mire engedelmesen felé emeltem a bal karomat. Megmérte a pulzusomat, majd egy ideig szótlanul írogatott valamit egy lapra. Idegőrlő volt számomra a csend, s megkönnyebbülésként ért, mikor végre megszólalt.

– Leesett a vércukrod. Mint tavaly már tapasztalhattad, nem túl ritka eset ez, főleg az ötöd- hatod- és hetedévesek körében. Edd meg ezt – nyújtott felém egy szelet csokoládét, majd miután elvettem, folytatta a mondandóját. – Általános kimerültség jelei mutatkoznak meg rajtad, ami szintén nem ritkaság ilyenkor. Alszol rendesen? – kérdezte.

Lesütöttem a szemem. Némaságom épp elég válasz volt a javasasszonynak. Rosszallóan ciccegett.

– Tudom, hogy jól akarsz szerepelni a vizsgáidon, de pont neked, Phoenix, pontosan tudnod kéne, hogy attól még, hogy nem alszol, nem fogsz tudni többet tanulni.

– Nem erről van szó – szakítottam félbe Madam Pomfreyt. – Nagyon is próbálok aludni, de egyszerűen nem megy. Már maga az elalvás is nehezen megy, és amint végre esetleg sikerül álomba merülnöm, folyamatosan rémálmaim vannak, amik után hamar felriadok, de utána ismét nem tudok elaludni. És így megy ez folyamatosan, megállás nélkül. Mostanra már az álomtalan álomital sem segít.

Szomorúan nézett rám.

– Az álmok ellen sajnos nem tudok bájitalt adni. Főleg úgy, ha már az álomtalan álomital sem használ. Az álmaid csupán fikciók, vagy megtörtént események visszajátszásai? – kérdezte komoran.