Szeretlek, csillagom

30. Család

Miért sírok?
V.

– Fred.

– Mhhm.

– Fred!

Csönd.

Tudtam, hogy ébren volt már, a legtöbbször ő kelt hamarabb, de szeretett úgy tenni, mint aki még aludt.

Gyengéden végigsimítottam az arcán, mire végre kinyitotta a szemét. A fejünk közvetlen egymás mellett feküdt. A mogyoróbarna szempárba nézve elmosolyodtam, mire ő lágy csókot lehelt ajkaimra.

Az elmúlt majdnem négy hónapban boldogabb voltam, mint valaha. Az igaz, hogy kimerült is a gyógyítónak tanulástól és sok egyéb mástól, ez a fáradtság azonban csak még boldogabbá tett, mert tudtam, hogy beindult az életem. Igaz, nehéz volt elbúcsúzni a Roxforttól, de az elmúlt időszak bebizonyította, hogy az iskolán kívül egy hatalmas világ várt ránk. S habár a háború ott leselkedett a háttérben szinte folyamatosan, a Rend gyűlésein kívűl próbáltuk kizárni ezt az egészet. Sok dolgunk nem is volt igazándiból – rám néha gyógyítóként volt szükség, Fred és George pedig gyártották a különböző felszereléseket, amik jól jöhettek bármilyen akcióban vagy éppen a védekezésnél.

Amikor három és fél hónappal ezelőtt bejelentettük a családjainknak, hogy Fred megkérte a kezem, majd azután este leültünk megbeszélni, hogy mit akarunk, hogyan és mikor, nem hittem volna, hogy ez az idő ennyire gyorsan el fog repülni. Sokáig gondolkoztunk, hogy egyáltalán akartunk-e ebben a helyzetben esküvőt tartani, és ha igen, akkor mikor, hol és hogyan. Az előbbi kérdésben elég hamar dűlőre jutottunk, mindenképp meg akartuk tartani az esküvőt, az utóbbiakkal viszont már meggyűlt kissé a bajunk. Az egyértelmű volt, hogy nagyon sok embert nem tudtunk meghívni, a lehetséges időpontok száma különböző tényezők miatt viszont alaposan leszűkült. Legfőképpen amiatt, hogy a násznép legnagyobb része iskolába járt vagy más munkája akadt. Végül a Roxfortos szünetek időpontjai lettek mérvadóak, s miután a nyarat kizártuk, hiszen augusztusban Fleur és Bill esküvője volt aktuális, és két ilyen nagy esemény egy nyáron mindenkinek sok lett volna, kizárásos alapon a karácsony környéke maradt. Ilyentájt amúgy is mindenki a családjával volt.

– Jó reggelt – szólt Fred, mire kizökkentem a gondolkodásból.

– Fehér karácsonyunk van – súgtam izgalmamban elég lényegre törően, mire Fred összevont szemöldökkel lesett ki az ablakon. Az Abszol utat hó borította, s csak sejteni tudtam, hogy ha az utca így nézett ki, akkor a vidéki Odú milyen állapotban lehetett.

– Boldog karácsonyt – mosolygott rám Fred, majd felült és engem is felhúzott. – Gyere, az ajándékod már lent vár.

– Nem várjuk meg a többieket? – kérdeztem hevesen dobogó szívvel, részben az izgalomtól, részben pedig saját ajándékom miatt, amit aznap este terveztem csak átadni.

– Áh, mind lent vannak már.

– Ezt honnan... Hé! – nevettem fel, amikor Fred eltakarta mindkét szememet, hogy úgy vezessen le a nappaliba.

– Vinnélek én a karjaim között is, de akkor nem tudnám a szemedet eltakarni.

– És nem bízol bennem, hogy nem lesnék? – kérdeztem vakon.

– Nem hát! – mondta. – De azért egy kézben cipelés még vár rád holnap este – súgta a fülembe, mire a lélegzetem is elállt. Mert tudtam, mire gondolt. Holnap délután a menyasszonyából a feleségévé válok. Holnap.

– És... itt vagyunk – vette el kezeit a szememről, mire hunyorogva pislogtam párat, amíg kitisztult a látásom.

– Boldog karácsonyt! – szólt egyszerre George, Lily, Lyra és Becca, mire vigyorogva néztem vissza rájuk. Először nem tűnt fel semmi különös. A karácsonyfa körül, amit előző este közösen dísztettünk fel, halomban álltak az ajándékok. Már vártam, hogy megkezdjük az ajándékbontást, amikor tekintetem tovább siklott, és ekkor megláttam azt, ami minden bizonnyal Fred ajándéka volt számomra.