Szeretlek, csillagom

4. Elsuhanó ősz

– Igazándiból mindegy, hova kerülök, csak ne a Mardekárba – fintorgott.

– Mert mi baj van a Mardekár házzal? – kérdeztem értetlenül.

– Az a gonoszok háza. Onnan került ki a legtöbb gonosz boszorkány és varázsló. Tudjuk ki is oda járt – válaszolták egyszerre az ikrek. (...)

– A nevelőanyám is Mardekáros volt, és ő nagyon kedves – vontam vállat.

– Biztos vannak kivételek minden háznál – szólt Lee.

2. Irány a Roxfort!

– Meséld el még egyszer! – kérlelt másnap délután Maddy nevetve, miközben a tó partján ültünk.

– Már kétszer elmondtam – sóhajtottam mosolyogva.

– De olyan vicces – nézett rám könyörgőn. Bociszemeit látva kitört belőlem a nevetés, és immáron harmadszorra is elkezdtem mesélni neki a Draco Malfoyjal történt szóváltásunkat.

Mondanám, hogy azt élveztük ki éppen, hogy első nap, semmi házi...

Ez azonban abszolút nem lett volna igaz. A tanárok először mind arról tartottak kiselőadást, hogy ez az RBF év, milyen fontos minden, aztán meg az óra végén gigantikus házi feladat tengert adtak fel. Úgyhogy sokkal inkább pár óra tanulás után ebben a szép időben ide menekültünk ki, nehogy már első nap beleőrüljünk az iskolába.

Hollóhátas barátnőm házához híven hamar folytatta a tanulást, azonban én még lélekben nem voltam elég felkészült még pár órányi beadandó írásra és magolásra. Így aztán azt tettem, ami mindig megnyugtatott.

A kviddicspálya felé vettem az irányt. Első nap lévén az még üresen kongott, ilyenkor még egyik csapat sem kezdte meg a készülődést. A seprűtárolóhoz lépve kivettem a leghasználhatóbbnak kinéző seprűt, majd felszállva rá felrepültem a magasba.

Nem kviddicseztem. Annyira sohasem vonzott a játék, inkább csak nézni szerettem, a repülés azonban a szenvedélyem volt. Imádtam a vele járó érzést, a szabadságot, és azt, hogy ilyenkor jóformán elrepülhettem a gondjaim elől. Órákig képes voltam a seprűről figyelni a tájat, a madarakat, a Tiltott Rengeteget.

Az időérzékemet ismételten teljesen elveszítve figyeltem az eget – a nap lassan lenyugodni készült, ez a látvány pedig teljesen lekötötte a figyelmemet.

Egészen addig, amíg egy hirtelen hangra meg nem ijedtem. A seprűn ülve egy kicsit megugrottam, egyensúlyomat majdnem elvesztettem, így kis híján le is estem a magasból.

Ijedtségem tárgya pedig csak szórakozottan, bujkáló mosollyal az arcán figyelte a szerencsétlenségemet. Naná, hogy Cedric Diggory volt az, ki más?

– Jól vagy? – kérdezte. A hangján jól lehetett hallani, milyen jót szórakozott rajtam.

– Igen – dünnyögtem, miközben gondolatban szidtam magamat, amiért már megint az iskola leghelyesebb fiúja előtt csináltam hülyét magamból. Két nap alatt másodszor.

– Egyébként Cedric vagyok. Cedric Diggory – mutatkozott be mosolyogva.

– Phoenix Cassiopeia Black.

– Nagyon örülök a találkozásnak. Egyébként kviddicsezel? Nem emlékszem, hogy láttalak volna valaha is a meccseken.

– Nem, dehogy – legyintettem zavartan. – Szimplán csak nagyon szeretek repülni.