Szeretlek, csillagom

3. 4 évvel később

Vonatút egy alvó alak, a griffendéles trió és pár dementor társaságában 

„Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat."

J. K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek köve

Négy év.

Ennyi idő telt el azóta, hogy a süveg négy percnyi gondolkozás után beosztott a Mardekárba.

Abban az évben egyetlen másik lány sem lett mardekáros. Egyedül voltam egy szobában. Nem voltak barátaim a házamból. Az órákon, amikor páratlanul voltunk, mindig én ültem egyedül. Ha csoportban kellett dolgozni, abból mindig kivettem a részemet, de ezzel körülbelül ki is merítettem a háztársaimmal, és ami azt illeti, a többiekkel való érintkezést is. A többi ház tanulói azért nem foglalkoztak nagyon velem, mert mardekáros voltam, és a legtöbben minden mardekárosban csak Voldemortot és a többi sötét boszorkányt és varázslót látták, saját háztársaim meg azért rekesztettek ki, mert sokak szerint nem voltam eléggé mardekáros.

Az tanórák, valamint a szabadidőm egy részét tehát egyes-egyedül töltöttem, de azért nem voltam teljesen magányos. Az első két évemben például ott volt Dora, aki amikor csak ráért, sosem hagyta, hogy egyedül legyek. Ő viszont már két éve elballagott, sikeresen letette minden RAVASZ vizsgáját, és jelenleg az aurorképzőben tanult tovább, így csak nyaranta és karácsonykor találkoztam vele.

Elérkezett egy újabb augusztus 31-e. És habár kissé szomorú voltam, hogy a lustálkodással töltött napoknak ismét vége kellett szakadjon, volt egy személy, aki miatt – akármilyen jó is volt éppen a nyár vagy a téli szünet – minden egyes alkalommal tűkön ülve vártam a Roxfortba való visszatérést.

Ez a személy pedig nem más volt, mint Lyliana Maddison Grey.

Maddyvel nagyon hamar jó barátok lettünk. A szőke, göndör hajú, kék szemű, hollóhátas lánnyal évfolyamtársak voltunk, barátságunkat azonban nem a ritkán előforduló közös tanóráinknak köszönhettük, hanem sokkal inkább egy tanórán kívüli tevékenységnek – egy közös büntetőmunkának.

Első évesek voltunk. Mivel a Mardekár klubhelyiségének egyetlen nagy hátránya a pincében való elhelyezkedése volt – ugyan imádtam a kilátást a tóra is, de éjszaka a víz kissé megnehezítette a csillagok bámulását –, a Roxfortba jutva sem lettem sokkal szabálytisztelőbb, ami az éjszakai járkálást illette. Álmatlan éjszakáimon sokszor kerestem fel a csillagvizsgáló tornyot, habár az első alkalmakkor, amíg nem ismertem az Alohomora bűbájt, csalódnom kellett és az udvart kellett választanom, hiszen alapvetőleg tanórákon kívül a torony diákoknak tiltott területnek számított, ezért folyton zárva tartották.

Egyetlen egyszer kaptak csak el, és épp ezen alkalom miatt lettünk barátok Maddyvel.

Egy hónappal iskolakezdés után történt. Már éppen visszaindultam a csillagvizsgáló toronyból, amikor egymásba ütköztünk az akkor még csak órákról, látásból ismert lánnyal. Mindketten a földön kötöttünk ki.

– Au! – jajdultunk fel mindketten, majd gyanakodva meredtünk egymásra.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza.

– Álmatlanság – feleltem.

– Hasonló – sóhajtotta.