Valami megfejthetetlen

32. Liz

**********************

– Jó napot! – nyitottunk be Ollivander pálcaüzletébe. Esthie-nek akartunk új pálcát vásárolni, mivel a régit elvették tőle a halálfalók. Lottie és Lucy úgy döntöttek, hogy nem tartanak velünk, előbbi a krónikus lustaság miatt, utóbbi meg mert akart egy kis nyugalmat. Így hát drága nővéremmel kettesben vágtunk neki az Abszol útnak, volt mit megbeszélnünk bőven.
– Kisasszonyok! Melyiküknek van szüksége pálcára? – Az egyik polc rejtekéből egy idős férfi lépett elő.
– Nekem – tette fel óvatosan a kezét Esther.
– Hát mi történt az előzővel? Jó pálca volt, az egyik legjobb azok közül, amit magam készítettem. De hát ha kell, kell, lássuk csak… Azt hiszem, ez pont megfelelő lesz a kisasszonynak. – Tényleg megfelelő volt, úgyhogy kifizettük, és elindultunk egy közeli kávézóba, ahol nyugodtan beszélgethettünk.
– Elmagyaráznád, hogy mi volt ez az egész Jamesszel? – kérdezte tőlem. – A leveleid mindenről szóltak, csak rólad nem. Lucy beverte a kislábujját. Marlene nem találja a hajkeféjét. Remust megharapta egy ebihal. Sirius lehányta a szőnyeget.
– Hé! Nem is ilyeneket írtam!
– Jó, de a lényeg ez volt. Szóval?
– Hát, alapvetően, mint tudod, neki köszönhetem, hogy megtaláltalak. Előtte pár héttel kezdtünk járni, bár utólag kiderült, hogy egyikünk se képes többként tekinteni a másikra, mint a legjobb barátja. De erre soha jobbkor nem jöhettünk rá, mint akkor, mert kellett valaki, aki az első pár hónapban támogat. Aztán jött Edgar Bones, igazából teljesen véletlenül. Nyáron, amikor toboroztam, akkor őt is megkérdeztem, hogy van-e kedve csatlakozni. Aztán elhívott sétálni. És én őszre el is felejtettem az egészet, ha Lily észre nem veszi, ahogy smárolunk, ami egyébként egyszeri alkalom volt, de mindegy. De így jártam vele még vagy egy hónapig, aztán meguntam, és amilyen finoman csak tudtam, elküldtem a fenébe. Azóta nem keresett – tűnődtem. – November környékén azonban minden megváltozott. Rájöttem ugyanis, hogy az oly régóta keresgélt szerelem egy karnyújtásnyira van tőlem, ám valahogy sose vettem észre. És szenvedtem. Csendben, magamnak se bevallva, de szenvedtem. Valahogy nem akartam észrevenni az arról árulkodó jeleket, hogy ő is többet érez irántam. Pedig Lucy menyit utalt rá! Aztán Lumpsluck buliján táncoltunk, és azt mondta, gyönyörű vagyok. Végül mielőtt hazaindultunk, elköszöntem tőle, és… megcsókolt. Vagy én őt. Nem tudom. És elmondtam neki, hogy szeretem. És azt mondta, hogy ő is engem – fejeztem be zavartan, enyhén össze-vissza beszélve.
– Jó, Liz, de ki?
– Remus Lupin – Esther arcán enyhe hitetlenkedés suhant át, majd átölelt.
– Szeretlek – szorított meg.
– Én is téged – suttogtam a könnyeimmel küszködve. Rettenetesen hiányzott a nővérem.

*********************

– Várjunk, hogy érted azt, hogy meghívsz minket szilveszterre? – kérdezte Lucy értetlenül az ajtónkban ácsorgó Alice-től.
– Úgy, ahogy mondom – forgatta a szemét. – A házunkban tartok egy szilveszteri bulit, és titeket is meghívtalak.
– Óóó! Okés. – A magam részéről belementem. – Lucy?
– Kiket hívtál meg?
– Alapvetően a kemény magot, plusz pár embert, akivel jóban vagyok – vonta meg a vállát Alice. – Frank, Remus, James, Sirius, Peter, Guinevere, Jasmine, Emma, Julie… – kezdte sorolni a neveket.
– Jaj – nyögött a drága barátném, de könyörgő tekintetemre hozzátette: – Számíthatsz rám.
– Jó, akkor sziasztok!
– Ez meg mi volt? – kérdeztem Lucytól miután becsuktam az ajtót.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét.
– Úgy érzem, gazdagabbak leszünk egy csodás estével – sóhajtottam színpadiasan.
– Nekem mondod? Ráadásul délután lesz Daniel temetése…
– Igen… Még mindig bűntudatod van? – kérdeztem óvatosan.
– Elmúlik az valaha? – mosolyodott el keserűen Lucy. Erre nem tudtam mit mondani.
Ebéd után újabb krízishelyzet elé állított az élet: mivel Lucy csak a karácsonyi szünetre jött hozzánk, nem igazán volt temetéshez illő dísztalárja a ládájában. Az én szekrényemben hiába kutattunk, két okból kifolyólag. Az egyik az, hogy nem vagyok az a típus, aki rendszeresen vesz fel ilyesmit, egy darab dísztalárom van, az pont elég. A másik az, hogy hiába vagyunk nagyjából egymagasak (ami azt jelenti, hogy totál alacsonyak. Én még egy picit alacsonyabb is, mint ő), én bizonyos helyeken sokkal… laposabb vagyok. Így hát körülnéztünk anya, Esther és Lottie ruhái között is, míg végül Esthie szekrényében megtaláltuk a nővérkém iskolai dísztalárját, ami ugyan kissé szűk volt, de legalább ráment Lucyra. Miután a ruhaproblémát sikeresen megoldottuk, már indulhattunk is. Elég nyomott volt a hangulat egész úton, még akkor is csendben voltunk, amikor a temető előtt találkoztunk kis csoportunk többi tagjával, alias Lilyvel, Jamesszel, Siriusszal, Remusszal, Peterrel, Frankkel, Alice-szel és Marlene-nel. Utoljára tízévesen jártam temetésen, de az emlékét még most se vertem ki a fejemből. Emlékszem az emberek arcára, melyeken szomorúság tükröződött, az apró beszélgetésfoszlányokra, amiket meghallottam, anya és Esthie könnyes szemére… Akkor a nagypapámat temettük. Az én szememben mindvégig egy könnycsepp sem csillogott, csupán néztem ki a fejemből, és nem tudtam felfogni. Hónapoknak kellett eltelnie, hogy teljesen felfogjam a halálát. Lottie sem sírt. Arcán csupán a mérhetetlen dac tükröződött, mint aki szembe akar szállni a halállal. Hét év eltelt, de még mindig beleborzongtam a fekete taláros embertömeg látványába. Valaki megszorította a kezemet. Alice volt az.
– Nem bírom… – harapott az ajkába. Láttam az arcán, hogy komolyan mondja. Minden egyes pillamat, amit a temetőben töltöttünk, fizikai fájdalmat jelentett neki.
– Semmi baj – szorítottam vissza. Remegve bólintott. Egyszer csak Alyssa Baely lépett oda hozzánk. Kimerültnek tűnt, ugyanakkor meglepően jól tartotta magát.
– Hát tényleg eljöttetek! – mosolygott ránk szomorúan.
– Tartozunk ennyivel Danielnek – bólintott Lucy. Ekkor halk zene szólalt meg. Elkezdődött a szertartás. Utólag nem sok minden maradt meg. Egyedül a fájdalomra emlékszem, ami átjárta a levegőt. Alyssa maga mondott beszédet, időnként el-elcsukló hanggal. Ebből is látszik, hogy milyen bátor, erős nő. Alice végig fogta a kezemet, ám amikor a koporsót a földbe helyezték, annyira elkezdett zokogni, hogy Frank kikísérte.
Daniel az első áldozata volt a mi kis mozgalmunknak, ám legnagyobb sajnálatomra koránt sem az utolsó.