Mors Sempiterna

1. A képzelet

Tybalt vagyok, Tybalt Capulet. Ez a furcsa alak a szobámban, aki mellettem éppen egy könyvet lapozgat pedig Mors, a Halál maga. Most kérdezhetitek, hogy mit keres maga a Halál a szobámban egy könyvet olvasva, de én már megszoktam a jelenlétét, hiszen egész életemben velem volt. Tisztában vagyok vele, hogy a képzeletem szüleménye, mert senki más soha nem látja rajtam kívül, de akkor is ő a legjobb barátom. Azt, hogy a képzeletem találta csak ki megerősíti, hogy az első emlékem róla olyan, mintha egy álom lenne. Arra emlékszem, hogy a tóban úsztam, majd a fájdalomra emlékszem és egy ismeretlen helyen voltam. Egy teremben, olyanban, mint apám házának előterme. Előttem egy karos széken egy férfi ült, meglepetten pislogott rám, majd felállt és elém guggolt.

- Te meg hogy kerülsz ide? Neked még nincs itt a helyed. - Mondta jeges, de kedves hangon, amitől felállt a szőr a hátamon.

- Nem tudom. - Válaszoltam őszintén.

- Bírsz beszélni. - Láttam a szemében a meglepetést, majd elmosolyodott és felém nyújtotta a kezét. - Gyere, haza viszlek. - Én bár félve, de megfogtam a kezét és már otthon is voltam a szobámban. Ő elengedett és elindult az erkélyem felé.

- Várjon! Hogy hívják? - Kérdeztem, mire visszanézett rám. Arcán kedves mosoly, ami megmelengette a szívem.

- A nevem Mors, ifjú Tybalt. - Azzal eltűnt én pedig semmit sem értettem. Azután mindenhol őt kerestem, de sose találtam és lassan fel is adtam. Mikor tíz éves lettem a szüleim meghaltak, én pedig megint láttam őt, de rajtam kívül senki más nem látta. Azt hittem megőrültem, azóta tudom, hogy valószínűleg csak így reagálta le az agyam a stresszt, amit a szüleim elvesztése jelentett.

- Mors! - Néztem fel rá a sírásomból. Nem sírtam mások előtt, csak ilyenkor este a szobámban, amikor senki se láthatott.

- Üdvözletem, Tybalt. - Mondta sajnálkozó tekintettel. - Bocsáss meg. - Nem értettem miért kért bocsánatot.

- Maga nem tett semmit. Hogy is tehetett volna, hiszen a bácsi nem is létezik. - Sírtam el magam megint, a tudat, hogy ő csak a képzeletem nagyon elszomorított, mire a vállamra tette a kezét. Én felnéztem rá, bár alig láttam a könnyeimtől.

- Nagyon is létezek Tybalt. - Mondta komolyan, de én akárhogy szerettem volna nem tudtam hinni neki. - És én tehetek róla. Eljött az idejük. Menniük kellett. Az én birodalmamba.

- A mama és a papa magánál van? - A remény csillant a szemeimben, talán ez is csak álom. - Láthatom őket? - Megrázta a fejét, lelombozva ezzel engem.

- Meghaltak. - Én a homlokom ráncoltam a válaszra.

- De azt mondta... - Kezdek bele, csakhogy megállít.

- Nem hazudtam Tybalt. Az én birodalmamban vannak. Mert én vagyok a Halál. - Megijedhettem, mert hirtelen magához húzott és a hátamat kezdte el simogatni. - Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. De tudnod kellett. Te más vagy. - Suttogta, én pedig a mellkasába fúrtam a fejem, akkor is, ha nem értettem mit jelent, amit mond. Ezután egyre gyakrabban találkoztunk, vagyis jelent meg hol mellettem az utcán, hol a szobámban, akkor is, ha nem haltak meg körülöttem. Amivel csak erősítette azt az érzést, hogy tényleg csak kitaláltam őt. A nagynénémékhez kerültem, akiknek volt egy lányuk. Velük nevelkedtem és lassan igazán csinos férfi lettem. Valahogy ekkor vehettem észre, hogy szinte kiköpött mása vagyok Morsnak és ahogy férfiasodom egyre inkább hasonlítok rá. Viszont mikor ezt felhoztam neki, ő csak mosolygott és annyit kérdezett.

- Zavar? - Először csak pislogtam rá, majd megráztam a fejem, nem értettem az elmém miért talált ki ilyet, de én ugyan nem fogok vele veszekedni.

- Nem. - Válaszoltam őszintén. Tényleg nem zavart, ahogy a jelenléte sem zavart. Sosem zavart, sőt megnyugtatónak találom a hűvöst, amit magából áraszt, néha meg is lepett, hogy ilyen erős a képzeletem, de hát sose volt gyenge. A jelenléte biztonságot ad, ami egy ilyen városban, ahol folyton összetűzésbe kerülök egy másik család két tagjával, meg a király unokaöccsével, pusztán mert a nagynéném családnevét viselem, nagyon jól jön. Nem elég nekem ezeket a verekedéseket elviselni, ott van Júlia is a kis szélcsap álmodozó lányka, aki minden fiúra kacsingat, keresve az igaz szerelmet és akinek az épsége rám van bízva. Aztán ott van az a Paris gróf is, akinél nagyobb mamlaszt nem hordott a hátán a föld. Most meg még arról is elkezdtek pletykálni a városban, hogy még nem voltam nővel, ami a koromban elég furcsa. Nem mintha nem lenne igaz, de akkor sem az ő dolguk ez.

- Megnyugodtál már, Tybalt? - Hallom meg Mors nyugodt hangját és a lap susogását.

- Annyira, hogy beszéljek róla, talán. - Mondom felnézve rá. Az ágyamon ülök a falnak dőlve, ő az ágy szélén olvasott, eddig. Most viszont letette a könyvet és kíváncsi tekintettel néz rám.

- Szóval mi nyomja a lelked? - Kérdezi mélyen a szemembe nézve, a tekintete olyan, mintha a szívem mélyére látna, ami azt hiszem valamilyen szempontból így is van.

- Ez az átkozott pletyka. - Morgom. - Miért ütik bele az orruk a dolgomba? Mi van, ha nem is akarok lányokkal lenni? Mi van, ha egyedül akarok meghalni? - Fonom össze magam előtt a karjaim, mint valami morcos kisfiú.

- Ilyenek az emberek Tybalt. - Válaszol nyugodtan, majd végigsimít az arcomon. A keze hideg, de kellemesen bizserget, így lehunyom a szemem. - Ha nem akarsz lányokkal lenni, nem is leszel. A magad ura vagy. - Kezét a kezemre teszi, én pedig megint szemeibe nézek. - És nem egyedül fogsz meghalni. - Mondja komoly arccal. - Én ott leszek. Várni foglak, hogy velem jöhess, oda, ahol először találkoztunk. - Mosolyodik el halványan.

- A palotádban voltam? De... Akkor én... Akkor... - Nem tudom befejezni a mondatot, de nem is értem a helyzetet, azt már felfogtam, hogy azt képzelem, hogy ő a halál, de hogy még a palotáját is elképzeljem. Ő megrázza a fejét.

- Nem tudom mi volt, de nem kellett volna halottnak lenned, az voltál, de nem kellett volna. Így visszahoztalak. Tudod miért mondom mindig, hogy különleges vagy? - Kérdezi megint arcomra téve a kezét, a bizsergés végigfut a hátamon.

- Nem. - Suttogom, és igyekszem megállítani magam, hogy ne mozduljak felé, ami igencsak nehezen megy.

- A holtak lelkei nem beszélnek. Csend van a túlvilágon. De te. Te beszéltél Tybalt, te tudtál velem beszélni. Különleges vagy és ne számítson mit mondanak mások. - Mosolyog rám, majd ajkait a homlokomra nyomja. Végigjár a bizsergés, de mikor kinyitom a szemem már egyedül vagyok a szobában és csak a könyv az ágyamon és a hűvös az arcomon és a homlokomon jelzi, hogy valaha itt járt maga a Halál. Már ha tényleg itt járt és nem csak én tettem oda a könyvet és képzeltem el ezt az egészet. Lassan kezdem elveszteni a józan eszem.

- Nem értem magam. - Nyögöm morogva. - Régen olyan egyszerű volt. Most miért ilyen bonyolult? - Túrok a hajamba, majd felállok, hogy kimenjek az erkélyre, hogy élvezzem az éjszaka csendjét, hátha sikerül rendbe tenni a gondolataim.