Szeretlek, csillagom

1. Egy új élet

„Azokra igyunk, akik kívánnak valamit, ha a csillagokra néznek. A csillagokra, mert meghallgatnak bennünket, és az álmokra, amik teljesülnek."

Sarah J. Maas: Köd és harag udvara

A furcsaságok hatéves koromban kezdődtek. Tisztán emlékszem az első alkalomra, mintha csak tegnap lett volna. Tavasz volt, pontosabban május, két héttel a születésnapom után, ami május negyedikén volt esedékes. Csak egy szokásosan esős nap. Csak egy újabb átlagos nap az árvaházban. Délelőtt volt, én pedig azt hallgatva, ahogy az esőcseppek kopogtak az ablakokon, pontosan azt tettem, mint amit a legtöbbször: rajzoltam. Nem telt el olyan nap, hogy ne tettem volna ezt. Volt azonban valami furcsa ezekben a művekben, ugyanis hatévesen olyan szépen tudtam rajzolni, hogy a legtöbb ember azt hitte, hogy az alkotásokat legalább egy nálamnál sokkal idősebb és képzettebb ember készítette. Az aznapi rajzomon viszont nem ez volt a fő furcsaság. A családomat rajzoltam le. Mármint azt, ahogyan én elképzeltem a családomat. Anyukámat mindig vörös hajjal és barna szemmel ábrázoltam, apukámat pedig sötétbarna, szinte fekete hajjal és szürke szemekkel. Persze semmit nem tudhattam biztosan, csak azt, hogy valamelyiküknek szürke szeme, illetve vörös haja volt. Bár még sajnos ezekben sem lehettem biztos, hiszen a hajam és szemem színét a nagyszüleimtől is örökölhettem. Azonban volt egy érzésem, hogy ők tényleg így nézhettek ki.

Az aznapi alkotásban tehát nem volt semmi különleges. Rengetegszer rajzoltam már le a családomat más-más szituációkban elképzelve őket. Amikor elkészültem a képpel, és leraktam a ceruzákat, közelebbről is szemügyre vettem az eredményt. Mégiscsak volt benne valami furcsa, arra azonban nem tudtam rájönni, hogy ugyan mi volt az. Amikor viszont végre észrevettem, a meglepettségtől nyomban elejtettem a lapot, és kis híján felsikoltottam. Ezt megelőzve villámgyorsan a számra tapasztottam a kezemet, de továbbra is kikerekedett szemekkel bámultam a rajzlapra, ami úgy esett le, hogy a rajzot továbbra is láttam. Ha a sikoltást sikerült is, a feltűnést nem tudtam elkerülni, így az egyik lány, aki egy évvel volt idősebb nálam, elindult felém. Persze nem kedvességből jött oda, a lány, nevezzük nevén, Kristin, soha nem kedvelt. Sőt, nemcsak, hogy nem kedvelt, egyenesen utált. Fogalmam sincs róla, hogy vajon miért lehetett ez, hiszen én semmit sem ártottam neki, azonban amióta csak az eszemet tudtam, mindig is csúfolt, legfőképpen a vörös hajam miatt. Amikor odaért hozzám, rögtön el is kezdte szokásos sértő szónoklatát.

– Mi történt, Répa, talán rájöttél végre, hogy milyen csúnya és ostoba vagy? – kérdezte, a végét még meg is spékelte fülsértő vihogásával. A következő pillanatban lenézett a földre, és meglátta a rajzomat. Lehajolt érte, felvette, de éppen csak az ujjai végével fogta, mintha valami undorító dologhoz kellett volna hozzáérnie.

– Na, lássuk csak, mit firkantottál már meg... ÁÁÁ! – sikított fel, mire a gyerekek és a nevelőnők egyaránt odakapták a fejüket. Mit ne mondjak, volt oka sikoltásra. Ugyanis a képen pár dolog nem volt mozdulatlan. Az apukámnak a haja mozgott, mintha csak szél fújta volna, illetve a szája néha még nagyobb vigyorba görbült, anyukám pedig néha apa vállára hajtotta a fejét, valamint neki is úgy lebegett kissé a haja, mintha csak lágy szellő mozgatta volna. Ami pedig engem illetett, nekem véletlenszerű időközönként megváltozott a hajam színe, és néha pislogtam is párat. Ezeket meglátva sikoltottam fel én is majdnem.

A kedvenc nevelőnőm, Miss King jött oda hozzánk. Nagyon szerettem őt, ahogy ő is engem. Nem lehetett több huszonöt évesnél, amikor pedig kettesben voltunk, még azt is megengedte nekem, hogy a keresztnevén, vagyis Lisának szólítsam őt.

– Mi a baj, Kristin? – kérdezte a szőke hajú, kék szemű lánytól érdeklődve, ahogy ideért hozzánk.

– A-a-a r-rajz – mutatott az asztalomra. – M-m-mozgott – felelte a rémülettől dadogva.