Valami megfejthetetlen

27. Lucy

****************

Egy reggelen, amikor szokásosan reggeliztünk (hűha, észbontó gondolatok), ismételtem kiköptem a teámat a rántottámra.
Mindenki a reggeli-módjában volt, vagyis vagy aludt (Marlene, Peter), őrjöngött (Liz, Black, Potter), vagy csak nyugodtan ücsörgött (Lily, Remus). Én nem tudtam eldönteni, hogy hová tartozom, de egy kicsit talán mind a háromhoz.
Szóval tettük a mindennapi dolgainkat, mint házik másolása, reggelizés, amikor megérkeztek a baglyok.
Kivételesen (amin eléggé meglepődtem) én is kaptam egy levelet, amit nem Doboz, hanem egy ismeretlen bagoly hozott.
– Hűha, kitől kaptam levelet? – vettem el a bagolytól. – Ráadásul hármat is? – néztem döbbenten a borítékokra.
– Úúú, muti! – hajolt fölém Liz.
– Oké, oké! Ezt kaptam Dorastól, ezt Benjytől, ezt pedig... a nagyszüleimtől? – meredtem döbbenten a levélre.
– A nagyszüleidtől? – lesett bele Liz a borítékba. Ami azután következett... hát, leköptem a rántottámat.
– Mi az? – kérdezte ijedten Lily, amíg Liz a hátamat veregette, ugyanis heves köhögőroham tört rám.
– Azt akarják, hogy töltsem náluk a karácsonyi szünetet – nyögtem ki végül.
Ez nem különösebben váltott ki bárkiből is akármit, csak az, amit utána hozzátettem. – És azt mondták, hogy oda kéne költöznöm hozzájuk, és erről beszéltek is már Lorie-val és Giddel, akik csak a beleegyezésemre várnak.
– Mondd nekik, hogy nem – vonta meg a vállát Black.
- De igazából oda is költözhetsz, ha akarsz, mert azért Párizs mégis közelebb van, mint Manhattan – folytatta Potter.
– Ráadásul a keresztszüleid babát várnak, mi történne, ha még veled is foglalkozniuk kéne? – tette fel a rettegett kérdést Remus, aki egyáltalán nem rossz szándékkal mondta, de teljesen letört engem.
– Nem értitek! – ráztam meg a fejem. – Ha oda... odaköltöznék, akkor átiratnának a Beauxbatons-ba, az utolsó évemre.
– Tessék? De ez lehetetlen! – döbbent meg teljesen Liz.
– Nem, nem az! – vágott közbe Lily. – A nagyszülei igen befolyásosak ott, ha még nem vettétek volna észre, simán átiratják!
– Ne már, ez hülyeség, miért nem töltheti az utolsó évét a Roxfortban? – kérdezte valaki, amikor közbevágtam.
– Azért még ne temessetek! – préseltem ki magamból egy mosolyt. – Majd írok nekik később – legyintettem, és begyűrtem a talárom zsebébe a levelet.
Liz aggódva figyelt, de valamelyest megnyugodott. Őszintén váratlanul ért ez az egész, nem is gondoltam rá, hogy megtörténhet. Persze, logikus, az öcsém hamarosan születik, én leginkább nyűg lennék Gid és Lorie nyakán, de akkor is, ilyen könnyen lepasszolnának? Mi értelme lenne ennek az egésznek? Valami nagyon nem stimmel ezzel a dologgal... Ráadásul a fene akar a Beauxbatons-ba menni! Lehet, hogy sikerülne rávenni őket, hogy ne irassanak át, de nagyi nem olyannak tűnik, akinek csak úgy ellent lehet mondani. És egyáltalán hogyan jutott eszébe, hogy pont azt az egy évet ne a Roxfortban töltsem? Ez tiszta őrület.
Amíg én a gondolataim örvényébe süllyedten turkáltam a kajámban, addig a beszélgetésben arra terelődött a szó, hogy Alice vajon mikor fog visszajönni a suliba.
– Még biztosan sokáig marad, el kell temetniük a családját, ráadásul ki tudja, mennyi minden szakadt ezzel a nyakába – érvelt Lily, mire én feleszméltem a bambulásból.
– Kaptam tőle egy levelet, azt írta, hogy két hétig még biztosan marad, mert egy csomó ügyet kell elrendeznie – bólogatott Liz is.
Így hát, miután elnyammogtuk a reggelinket, fogtuk magunkat, és elegánsan feltrappoltunk, hogy belevessük magunkat az átváltoztatástan rettentő izgalmas világába.
Elméleti óra volt, vagyis McGalagony ledarálta az anyagot az animágusokról, és bejelentette, hogy következő órára írnunk kell egy fél méteres beadandót.
Őszintén lelkesedtünk ezért, csak Liz rágcsálta a száját, fogalmam sincs, hogy miért.
– Áhh! Elegem van ebből a témából, már szinte mindent tudok az animágusokról, miért van erre McGalagony annyira rápörögve? – fejelte le Lily az asztalt, amikor este, a klubhelyiségben már megírta a beadandó felét, de begörcsölt a keze, mert próbált gyorsan írni.
– Nekem mondod? – dünnyögte Liz, aki a téma szóba kerülésétől mindig fura lett.
– Hm? – nézett fel a vörös hajú lány.
– Semmi! – rázta meg a fejét drága barátném. – Jut eszembe, egy hét múlva le lehet majd menni Roxmortsba! – intett a fejével a faliújság felé, aminek köszönhetően felnéztem a könyvemből.
– Légyszi, ne szedj össze megint valami fura srácot! – kérleltem, mire hozzám vágott egy párnát.
– Tartsunk szingli-napot! – jelentette ki vigyorogva.
– Ja, úgyis szereznem kell egy új süveget, a régi teljesen szétjött! – jegyezte meg Marlene, aki mellettem körmölte a bűbájtan beadandóját, bár én már azon meglepődtem, hogy figyelte a csodás párbeszédünket.
Így történt az, hogy elhatároztuk, hogy együtt töltünk egy csajos délutánt (ez egy kicsit hülyén hangzik. Meg kell kérdeznem Lizt, hogy miért volt ennyire „kreatív" hangulatban, amikor kitalálta ezt) a következő hétvégén, ami nagyjából mindannyiunknak kapóra jött, mert nekem kellettek új könyvek (csak, mindenféle indok nélkül), Marlene-nek egy új süveg, Lily pennakészlete kifogyott (háhá, nem csak én szoktam tönkretenni őket!), Liz pedig szimplán csokit akart enni. Hát nem csodás?

***************

A kis kiruccanásunk végül... egészen érdekesre sikeredett, de a változatosság kedvéért most senkinek sem tört el a csuklója/bokája/sípcsontja/alkarja (hosszú történetek), ami engem azért meglepett, bár lehet, hogy párnákat kéne rögzítenem magamra, és akkor a kék foltok nem foglalnák el a testem negyven százalékát. Senki ne aggódjon, nem balesetmentesen vészeltük át a dolgot, mert a könyvek ráestek a lábamra, meg még egy csomó dolog, amihez már hozzá voltunk szokva. Vagy legalábbis én biztosan.
Kezdjük ott, hogy komoly problémáink akadtak már azzal is, hogy le tudjuk rázni a srácokat, akik valamiért minden áron velünk akartak tartani (oké, Remus nyilván Liz miatt, Lily-Potter páros hasonló, Peter meg Black meg csak kiegészítésnek van), de végül megoldottuk a dolgot (és nem, nem átkoztam meg őket).
A faluba leérve nem tudtuk eldönteni, hogy hova menjünk először, szóval szereztem négy botot, és sorsot húztunk. Lily nyert, Marlene lett a második, én a harmadik, és Liz a negyedik helyre szorult le a csokijával. Abban mind egyetértettünk, hogy a Tövis Teaházba majd csak akkor ülünk be, ha mindennel végeztünk, szóval értelemszerűen az került az ötödik helyre.
Tehát amíg Lily pennákat nézegetett, addig mi Lizzel a tintásüvegeknél ácsorogtunk, amikor hirtelen nekem ütközött valaki, ami miatt majdnem levertem az összeset a polcról. Amíg Liz segített felállni a talpamra, addig a támadóm is felegyenesedett.
– Ne haragudj, jól vagy? – érdeklődött Jess, magamban pedig elátkoztam az egész világot.
– Még élek – vontam meg a vállamat. Ezután a rettenetesen tartalmas csevej után ő elhúzott, én pedig döbbenten meredtem utána.
– Liz! – kopogtattam meg kedves barátném vállát, aki azon fáradozott, hogy a táskájába rejtett harapós doboz (csupán önvédelem céljából) ne egye meg az ujját.
– Igen?
– Azt hiszem, hogy már nem vagyok szerelmes Jessbe – jelentettem ki. Liz arca felderült, és még a dobozt is sikerült lefejtenie az ujjáról. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen kijelentés, de valahonnan belülről. Jó, azt nem mondom, hogy varázslatos módon már nem tartottam helyesnek, csak egyszerűen... már nem éreztem azt, amit korábban.
– Az király! – vigyorodott el. – Akkor elmondhatom, hogy... – kezdett volna bele valamiba, amikor megjelent Lily, nyomában Marlene-nel.
– Kész vagyunk, mehetünk a könyvesboltba! – ugráltak vidáman (random kitörés, mostanában gyakori).
Elugráltunk az említett helyre, ahol mondanom sem kell, hogy nem kevés időt töltöttünk, majd következett a Mézesfalás, és végül elégedetten rogytunk le a Tövis egyik asztalához, valahol a sarokban.
– És akkor a csaj megátkozta egy lábkörömnövesztő rontással! – fejezte be Lily a történetet, amit egy párról mesélt, akiket a könyvesboltban látott. Mindannyian dőltünk a röhögéstől, és amikor abbahagytuk, csak újra egymásra kellett néznünk, hogy újra belekezdjünk.
– Most kérdeznem kell egy nagyon fontos dolgot! – tartotta fel a kezét Liz, amikor újra kaptunk levegőt.
– Mondd!
– Szerintetek ki a leghelyesebb srác a suliban? – kérdezte, mire újból kitört belőlünk a röhögés.
– Óó, én tudom! Egyértelműen az a Will nevű hollóhátas srác! – közöltem.
– Egyetértek! – pacsizott le velem Lily.
– Szerintem is, bár azért Bones sem nézett ki rosszul. Kár, hogy egy idióta. Ja, meg Podmore is egészen helyes, de szerintem ő is őrült – vonta meg a vállát Marlene.
– Will tényleg nem néz ki rosszul – értett egyet Liz.
– De?
– De szerintem... áhh, nem érdekes! –,rázta meg a fejét, erre elkezdtük győzködni, hogy vallja be, hogy mi nem érdekes, de eléggé nehezen tört meg, de aztán hamar rájöttem, hogy miért csendesedett el. A tekergők (nem meglepő módon) cseppet sem halkan jelentek meg az ajtóban, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy megkeserítsék az életünket.
A többé-kevésbé jól sikerült teázás után visszaindultunk a kastélyba, és teljesen érdektelen témákról beszélgettünk, mint a gyógynövénytan beadandó, az átváltoztatástan beadandó, a bűbájtan beadandó, Bimba és Lumpsluck feltételezhető párkapcsolata, meg egy csomó unalmas dolog.
A szobánkba felérve (természetesen immár a tekergők nélkül) arra lettünk figyelmesek, hogy a padlón ismételten egy ládával több van, ami csak azt jelenthette, hogy Alice visszaért.