Valami megfejthetetlen

26. Liz

******************

Reggel úgy ébredtem, hogy a fejem Remus vállára volt hajtva. Gyorsan (lángoló arccal) elkaptam, de ennek az lett az eredménye, hogy belefejeltem az állába.
– Merlinre, jó vagy?
– Persze, szerintem csak három helyen tört el az állkapcsom – legyintett, mire felnevettem.
– Bocsi!
– Semmi gond – Itt megrekedt a beszélgetés, ugyanis mindketten rettenetesen zavarban voltunk.
– Öhm… – köszörültem meg a torkom – Én most… izé… megyek átöltözni! – hebegtem zavartan.
– Persze, menj csak! – kicsit mintha csalódott lett volna.
A lányok még javában aludtak, egyedül Lucy ébredt fel rám, és elég… ijesztő mosollyal az arcán nézett.
– Na, mi volt? – kérdezte.
– Semmi, csak elaludtam… – feleltem enyhén elvörösödve.
– És Remus?
– Nos, mondhatni rajta aludtam el – köhintettem.
– De cuki! – tapsikolt Lucy.
– Miért is?
– Semmi, semmi – legyintett vigyorogva.
– Lucille Victoria Ryans! Azonnal áruld el, miért! – kiabáltam rá, amire természetesen Lily és Marlene is felébredtek.
– Most már soha többé nem aludhatok? – nyögött Lily.
– Nem, úgy gondoltam, mostantól tilos – vontam meg a vállam, mire elnevette magát.
Mivel egyikünk se tudott már visszaaludni, ezért levonultunk a nagyterembe reggelizni. Ott azonban nem kívánt személyekkel, azaz Remusszal, Siriusszal és Jamesszel futottunk össze, ami egyikünknek se volt épp ínyére. És egy igen érdekes jelenetnek is szemtanúja lehettem. Lucy konkrétan megfogta Remust, és kirángatta magával a nagyteremből.
– Hm? – meredtem csodálkozva utánuk, de végül annyiban hagytam a dolgot. Lucynak vannak ilyen furcsa lépései, én pedig megmenekültem egy kínos reggelitől. Egyszer csak Frank lépett be az ajtón.
– Elmondtátok neki? – néztem a fiúkra, de csak a fejüket rázták.
– Gondoltuk, hogy esetleg ti valahogy… finomabban tudjátok közölni vele – mondta Sirius.
– Én...? Finomabban? Hát jó, ti akartátok! – tettem fel a kezem védekezően.
– Sziasztok! – köszönt vidáman.
– Szia… – nyökögtük vissza a lehető leglelkesebben.
– Hol van Alice? – tette fel a rettegett kérdést. James és Sirius várakozásteljesen nézett rám. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.
– Alice hazautazott, mert… mert megölték a családját – Frank teljesen elsápadt.
– Alice! – mondta leginkább magának, és kiviharzott a teremből. Széttártam a karom.
– Én megpróbáltam.
– Egyébként egy hét múlva kviddicsmeccs... – váltott hirtelen témát James.
– Aha – bólintottam, mert nem voltam igazán a témára hangolódva. – Lily, jössz velem a könyvtárba? Írnom kell egy levelet.
– Persze, csak ezt még megeszem – mutatott a rántottájára. Betömte a szájába az utolsó falatot – Mehetünk.
A könyvtár felé menet röhögtünk egy sort, ugyanis láttuk, ahogy egy ötödéves hollóhátas lány, asszem Shirley rontást küldött egy hetedéves mardekáros fiúra, aki elhívta randira. Oldalba löktem Lilyt.
– Lehet, hogy neked is ezt kéne alkalmaznod.
– Aha, nyilván – bólintott nevetve.
– Az ott nem Lucy? – A könyvtár ajtajában állva kiszúrtam barátnőm szőke hajkoronáját. – Mellette pedig… – hunyorogtam – az Remus?
– Igen – bólintott Lily természetesen.
– És mi a francot magyaráz ennyit neki?
– Nem tudom – hazudott. Miért hazudik nekem mindenki, ha Remusra terelődik a szó? Kivételesen nem faggattam tovább. Ahogy közelebb értünk, elkaptam egy apró foszlányt a beszélgetésükből.
– Szóval az, hogy nem utasított el, egyértelműen jó jel, de… – Lucy itt elhallgatott, mert észrevett minket, és az arca paprikavörös lett.
– Sziasztok! – köszöntem mosolyogva.
– Szia Liz! Szia Lily! – mondta Remus zavartan. Szerintem nem tudta, mióta hallgatom a beszélgetést.
– Helló! – nézett rám Lucy vádlón, de csak a fejemet ráztam. Végül aztán belenyugodott a nemleges válaszomba, és leülhettem megírni a levelemet. Vagyis tulajdonképpen három levelet. Egyet Alice-nek, egyet Lottie-nak és egyet Esthernek.
– Mit írsz Alice-nek? – hajolt a levelem fölé Lily.
– Csak… tessék – nyomtam inkább a kezébe.