Seliel ❴Ninjago❵

ELEVENTH

Amint felértem szobámba, hulla fáradtan, izzadtan, mégis dicsőségtől teljesen ültem le. Talán nem harc, nem mutatkozik meg az erőnk, mégis ez valami más volt. Más, mely évek óta elnyomva pihent. Egyetlen titkom van, amit még Skylornek se fedtem fel. Amióta a szüleim meghaltak, azok ellenére, hogy reggelente elmentem futni, s a napi tevékenységeket elvégeztem a maradék időmben táncoltam. Fejlesztettem, annak tudását, amelyet édesanyám csavart belém, s úgy vélem egyre jobban fejlődök. Több mozdulat, szebb mozzanat. Kikapcsolt, erősített, megtisztított. Motorozás mellett kedvenc hobbimmá vált.

Nyújtóztam egyet, meghúztam szétjött copfom, s csak meredtem a szobámba, melynek fényét, csak a Hold adta meg. Bevilágított, ammenyire csak tudott a föld alatti házakba. Csak néztem az égitestet. Azt a bolygót, amely erőmet adta, hajam színét, személyiségemet. Ujjaim közt csavargattam az egyetlen tincsem, mely kékben pompázott. Úgy néztem ki, figyeltem a földel elkerített helyiséget. Se erdő, se sivatag, s havas táj. Semmi nincsen itt, csak a talaj, felettünk is csak az. Semmi más. Csak a föld és a Garmadon fiai. Violeta fülsüketítő nevetése. És az elemi mesterek.

-Mit tudsz nézni annyi ideig? -mély, rekedtes hang szeli át szobámat, mely hirtelen ébreszt fel, s ijeszt meg.

-Cole? -pattanok fel ágyamról körbe nézve.

De a sötétség, ami itt honol nem sokat segít helyzetemen. A Hold fénye is gyengül, amint már nem őt nézem.

-Talán! -lép elő a személy.

Körvonalából ítélve magas volt és izmos. Kétkedni, se mernék azzal szemben, hogy jelenleg nem Cole áll velem szemben.

-Mit keresel itt? -a felismertsége gúnyt piszkít nyelvem hegyére.

-Hiányzol! -ennyit válaszolt. Tudtam mit jelent.

-Nem Cole... Felejsd el, hogy ennyitől megbocsáltok! -hátráltam, amire ágyam szélébe ütköztem.

Felém lépett, kezét derekam köré fonta, s szorosabban vont magához. Az érzés, melyet szívem lassú mozdulattal dobbantott egyre jobban felerősítette a réseken beszökött Hold fényét. Csodálkozva kaptam el tekintetem Cole arcáról, melyet már élesebben láttam, s szám tátva néztem az égitest ragyogását. Az érzelmeim is tudják befolyásolni őt. Akár egy messiás.

-Seliel! -ejtette ki nevem halkan, mintha félne reakciómtól.

-Cole kérlek... -fogtam meg kezét, mely derekamon pihent. -Ne nehezítsük meg egymás dolgát! -ezzel pedig kényszerítettem, hogy elengedjen.

-Miért? Miért csinálod ezt? -morogta egyre ingerültebb hangon.

-Nem szerelemért jöttem! Hanem azért, hogy legyőzzem Garmadont, s fiait! -fejeztem ki határozottan magamat is teljesen becsapva. -Gondolom neked sem az a célod, hogy megtaláld a nagy Őt!

-Igazad van... Tényleg nem! -engedte el csípőmet, így bőröm hiányától lélegzett. -Nem is tudom mit gondoltam -vakarta meg tarkóját búbánatos orcát magára festve. -Tudtam, hogy maradnom kellett volna a tortánál. Legalább finom és nem bánt meg!

Akaratlanul is elmosolyodtam mondatán. Az beigazolódott, hogy nem kispályás srác. Egy óriás baba. Aki mogorvának mutatja magát, hogy eltűntesse az érzéseit a világ elől. Pedig aki ismeri tudja, hogy akkora szíve van, ami egész Ninjagot betudná teríteni. Egy olyan személyiség, akit ha szeretnek teljes szívéből megbecsül, tisztel, s óvja. Egy védelmező. Egy lelkitárs. Egy segítő. S egy bolond fiú.

-Cole! -ejtettem ki lágyan nevét, miközben szemeimmel az ő tekintetét kerestem.

A Holdat nézte. Azt az égitestet, ami felruházott engem hatalommal, s az érzéseimnek hála szebben ragyogott, még ha csak egy piciny részét is láthattuk.