Seliel ❴Ninjago❵

FIRST

A szokásos edzésemre készültem. Minden reggel pontban 6-kor fejhallgatóval fejemen indulok el ugyanarra köreimre. Van egy élet célom, amit szeretnék megvalósítani. Megvalósítani azt, hogy Garmadont holtan láthassam segítőivel együtt. Azokkal a motoros banditákkal. Hányszor megálmodtam a pillanatot, hányszor kívántam, hogy valósuljon meg. És most itt az ideje, hogy álmaim valóra váljanak azok után, amit tett.

2 éve volt, amikor otthon ülve tanultam. Az ablakon beszűrődött a nap ragyogása. Ninjago city magasba nyúló házai felületén megtörtek a napfények. De, ha épp olyan szögben állt kellemes meleggel árasztotta el piciny szobámat. Mindig elmélkedtem a napfényben. Mindig lehunytam szemeimet és hagytam, hogy arcomra sugarazzanak feltöltve engem egykis vitaminnal. Mindig hagytam, hogy a természetes fény vegye át a mesterséges fény ragyogását. Valahogy mindig a természetes dolgok vonzottak leginkább. Sajnos én kicsit se vagyok természetes.

Hajam vele született rózsaszín árnyalatban omlik válamra, benne egy hullámos kék tincsel. Szemeim az átlagosnál eltérő világító kék színkavalkádban úsznak. És testemet valami fura, megmagyarázhatatlan érzés járja át. Olyan erő lakozik bennem, ami legyőzhetné a gonosz hatalmát.

Felmerül a kérdés: ,,Miért akarom megölni?"

❝Mint említettem egy nyári nap volt, amikor épp az évvégi hajrára tanultam. A nap beragyogott az ablakon, kellemes meleget árasztva maga után. Aztán ez mind eltűnt. Eltűnt, mert egy óriási kőből felhalmozódott szörny álta el a fényt. Réseken keresztül szivárgott ki a lila füst, amit a zárt ablakon keresztül is érezni lehetett. Érezni lehetett benne a gonoszságot. A lény lépett egyet, ezzel megremegtetve a földet, mire édesanyám és édesapám megriadva futottak hozzám, s elhúztak onnan. A nappaliig se jutottunk, mikor a szörny egy kézsuhintással rombolta le az épületet. Apa épp akkor futott utánunk, de megnyílt alatta a talaj, amire csak annyit mondott; ,,Seliel!"
Ezután a föld elnyerte. Eltűnt a föld felszínéről. Meghalt. Anya siránkozva mondogatta, hogy édes istenem, s potyogtak könnyek szemeiből. Viszont belőlem csak egy csepp hulott le a porba.

A siránkozásnak hamar vége fuccsolt, amikor elkezdett alattunk is omladozni a föld. Anya megragadta kezemet és kiérve a lakásunkból a folyosó végén található ablak felé rohantunk. Megállt a nyílászáróval szemben. Az üveg már rég eltört, így mezitláb figyelni kellett, hogy a szilánk ne sértse fel talpunkat. Kinézett az ablakon. Izzadtan tapadt haja arcára és aggodalom jelent meg orcáján. Túl magasan voltunk. Ha kiugrunk rögvest meghalunk. Aztán... Aztán egy fekete ruhás ninja ugrott az ablak párkányra. Arcát maszk fedte, csak tekintet vonzó barnai íriszei csillogtak és szénfekete haja itt-ott kibuggyant. Nem mondott semmit, csak a tekintete cikázott anyukám és köztem. Anya tudta ki guggol velünk szemben. Átölelt, mire a föld újra remegni kezdett alattunk és egyre közeledett felénk. Édesanyám megtörölte könnyes szemeit, majd odatolt a nindzsához.

-Vidd! Vidd el innen! Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá! -nézett mélyen a fiú szemeibe, majd átnyultott neki.

A nindzsa nem válaszolt semmit, csak bólintott. Felkapott, amire megriadva kapkodtam anyukám után, aki csak az ablakon túl nézett arcán végigcsordult könnycseppekkel lezuhant. Lezuhant, mint apa. Már messze jártunk mikor ez történt.

-NEEEEEEEEE! -üvöltöttem könnyektől ázott szemekkel. -Engedj el! -csapkodtam a fekete nindzsa karját, amire egy ház tetejére ugorva lerakott.

Térde zuhanha zokogtam. A mellkasom, majd kiszakadt helyéről. A szívem darabokra hult. Nem tudtam gondolkodni. A gondolatok ide-oda cikáztak elmémben. Meghaltak. Meghaltak a szüleim.

Lehajoltam a térdemre, s folyamatosan sírtam. Megállás nélkül. A fekete nindzsa odasétált hozzám, leguggolt elém, kezét hátamra vezette és simogatni kezdte azt. Megtörölve szememet néztem fel a fiúra, mire levette maszkját. Meglepetség ült ki arcomra. Dús holló fekete haja alól koslalta arcomat, miközben arcán alig látható mosoly terült szét. Csillogó szemekkel néztem barna íriszeibe. Helyes volt. Nagyon!

-Fogadd őszinte részvétemet! -simított ki retkes arcomból egy hajtincset, majd fülem mögé rejtette.

Nem válaszoltam semmit, csak hozzá bújva szorosan megöleltem. Orcámat vállába fúrva szívtam be férfias illatát. Nem tudott mit reagálni rögtön, de egy kis idő után ő is átölelt. Szorosabban bújtam hozzá.

-Köszönöm! -szólaltam meg erőtlenül. -Köszönöm, hogy megmentettél! -húzódtam el tőle.

-Ez a dolgom! Hogy megmentsem azokat, akik megukat nem tudják! -mosolyodott el bíztatás képpen, ami miatt én is megejtettem egy görbét.

És akkor, amikor válla fölött átnéztem láttam meg Garmadont, amint gonosz kacajjal irányítja a robotot.

-Mennem kell! -sóhajtott fel az idegen. Én csak biccentettem.

Felállt, majd az épület szélén megállva vissza nézett rám.

-Várj! -siettem hozzá. Felvonta szemöldökét. -Hogy hívnak?

-Cole! -majd felhúzta a maszkját és elillant.❞

Ekkor ismertem meg Colet, aki megmentette az életemet. Soha nem fogom elfelejteni és remélem, hogy egyszer még a sors össze hoz bennünket!

Hello!

Itt van az első rész! Remélem tetszeni fog a történet! Ha gondolod dobj rá egy votot és egy kommentet! :)