Seliel ❴Ninjago❵

SIXTEENTH

A hazel szemek, melyben a Nap sugarai csak úgy játszottak, oly ismerősek voltak számomra, oly nyugodtságtól ragyogóak, ám mégis huncutság jellemezte.
A lexéma is megakadt torkomba, hirtelen azt sem tudtam mi tévő legyek. Elkaptam szemeim, s vörösödő arccal néztem le felém nyújtott tenyerére.
El volt takarva fekete kesztyűjével, ám onnan is le tudtam vonni, hogy ujjait milyen mereven tartja.
Nem volt jellemző rám a döntésképtelenség, de most nem jutottam dűlőre.
Felé emeltem jobb kezem, de mihelyst bele vezettem volna elrántottam azt, s feltornáztam magam ülőhelyzetbe.
Rögvest fájdalom nyilalt bal felkaromba, hol szebbnél-szebb horzsolások éktelenkedtek.
Felnéztem a fiúra, aki haját vakargatva, kacarászva fordult társai felé. Ám, amint alábbhagyott vele legördült ajka széle.

-Jól vagy, Seliel? -nézett rám Chiara, szintén ülőhelyzetben. Koszos volt fizimiskája, az ő karjait is horzsolások fedték.

Szerencsére a leesés következtében pont annyira tudtam tompítani az ütődést, hogy semmilye se törjön el, így csak megúszta pár véres sebhellyel.

-Meg vagyok! -hunytam le bal szememet kínosan, főleg mikor érzékeltem a többiek tekintetét is. -Te?

-Ennél jobban nem is kezdődhetett volna az utolsó évünk, nem? -csak ennyit kérdezett vissza feltett kérdésemre, ám mégis elnevette magát a végén.

-Pont csalódtam volna! -válaszoltam, s én is elnevettem magam szánalmunkban.

Rózsaszín hajam nehéznek bizonyult fejtetőmön, a kosz mely megtapadt rajta teljesen lehúzta azt.
Akkor tűnt csak fel, hogy mennyire aprón remegett testem. Hogy mi okozta? Talán az izgalom, a félelem, vagy esetleg az adrenalin.
Ez volt első élesebb helyzetem, mióta arra az útra tévedtem, melyen az embereket szeretném megmenteni a gonosztól. Azóta mióta láttam édesanyám, s édesapám halálát, ez nem is volt kérdés számomra.

,,Garmadon uralmának idejében történhetett az eset, amikor is szobámban ülve készültem az év végi hajrára. A Nap sugara áttörte az égigérő épületek ablakait, beárasztotta az én helyiségembe is melegét.
Maga volt a bőr természetes tisztítója.
A hangok, melyek félelemtől voltak teliek, egyre jobban lettek fülsértőek.
A sikítozások elnyomták a meleg idő kellemes harmóniáját, inkább átvette helyét a zord, villámoktól teli sötét felhők.
A fejem zúgott, alig tudtam megállni talpamon, amint az organizmus termetes teste megremegtette a talajt.
Szemeim kikerekedtek, amint eljutott szürkeállományomig az igazán nagy veszély, mely ellepte eme várost.
A hangja, talpának nyomása egyre közelebb került otthonunkhoz. Remegett a talaj, a falak, a plafonok töredezni kezdtek. Időm sem volt kinézni a nyílászárón, mivel édesanyám rögvest felfutott hozzám, s megragadva csuklómat kiszaladtunk lakásunkból ~ott hagyva nevelkedésem helyét~ egyenesen a folyosó végére.
A folyosón jelölt lépcsőtér, mely egyben a menekülő utat is jelölte beomlott.
Az ablak, aminek üvege szilánkosra volt törve az átjáró szőnyegére hullott, így mezítláb figyelni kellett, hogy nehogy beleálljon talpunkban.
Apa, aki utánunk sietett végül nem ért el minket. Ahogy rohant felénk beomlott alatta a padló, ezzel lezuhanva, s a törmelékek alá temetve.

-APAAA! -síkitottam könnyektől telt szemekkel, alig tudtam elhinni, amit láttam. - Apa! - sipítoztam egyre elhalóbb szimfóniámmal, ám a sós könnyek lassan marták ki elsápadt arcomat. Ajkaim megremegtek, szívem hevesebben dobbant kelleténél. Térdemre borultva, jobb karommal eltakartam íriszeim, miközben hagytam, hogy a fájdalom teljesen ellepje lelkemet.

Gyomrom teljesen felfordult, s azon voltam, hogy semmiképp se hányjam el magamat.
Anya ajkai elé tette tenyerét, ő sem hitt szemevilágának.
A zokogás rajta is úrrá lett, lábai reszkettek, vállai rázkódtak. Egyhuzamban kántálta férje nevét bizakodva, hogy visszatér elénk.