Tali a neten | Szoboszlai Dominik ✓

Tizennyolc

Egészen a tengerpartig keveregtem a hegyes-völgyes utcákon, az elszórtan elhelyezkedő házak közt. Szerencsére csak egy autóval kerültem szembe, az is türelmesen kivárta, míg az út szélére keveregtem. Kellett is, hogy várjon egy darabig, hiszen mondhatni taknyam-nyálam egybefolyt.

Többször is hálát adtam Istennek, amikor megpillantottam a tengerpartot. Szerencsére még egészen üres is volt, nem sokan mászkáltak a késő délutáni órákban ott. Eldugott kis partszakasz volt, egyáltalán nem hosszú.

Pont jó arra, hogy kiadjam a zavarodott érzéseimet magamból.

Egy part menti sziklához siettem, arra rogytam le erőtlenül. A fejem kavargott a gondolatok tengerétől.

Egyrészt képtelen voltam felfogni, hogy Szoboszlai mindenki előtt kerek perec kijelentette, hogy a barátnője vagyok annak ellenére, hogy csupán napokkal előtte kértem meg rá, hogy ne tegye. Utána, amikor elmentünk este sétálni – mielőtt visszament Salzburgba az edzőtáborba –, az utcákon még a kezemet se fogta meg, tiszteletben tartva a kérésemet. Még csókolni se csókolt meg, pusztán egy puszit lehelt az arcomra, azt is mielőtt elköszönt.

Akkor pedig, mindenki előtt, mintha kicserélték volna. Olyan volt, mintha egy teljesen másik Szoboszlai Dominik nézett volna rám a videochaten keresztül. Mintha meg akarta volna mutatni, hogy senki se merjen hozzám nyúlni, mert én csakis az övé vagyok. Csakis az ő tulajdona.

S emiatt a szívem teljesen összetört, s darabokra hullva hevert a mellkasom közepén. Mint egy kupac vörös üvegszilánk, amit a Lacival kapcsolatos, kiderült dolog erős szélként szét is fújt, hogy esélyem se legyen összekapkodni a részeket.

Na, és itt a másik dolog. Laci.

Az elejétől fogva egy tökre normális férfinak és törődő barátnak tartottam. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ő egyáltalán nem ennek tartott. Hanem sokkal többnek, afféle barátok extrákkal a köbönnek. Én vak idióta, kitalálhattam volna a jelekből! Elvégre falazott a szüleim előtt, s csak annyit kért cserébe, hogy menjek el vele kávézni. Utána többször is rám írt, ráadásul órákon keresztül elbeszélgetett velem bármiről. Nevetett a vicceimen. Habozott azon, hogy bejöjjön és becsatolja a bikinifelsőmet, bele is vörösödött.

Istenem, én akkora egy barom vagyok!

Legszívesebben belevertem volna a fejem a sziklába, amin ültem. Persze akkor pedig eszembe jutott, hogy az nem oldana meg semmit, ha megölném magam, sőt, csak több konfliktust szítanék vele.

Ezért inkább arra fordítottam az indulataimat, hogy megpróbálom lenyugtatni magam.

Egy ideig a tengert figyeltem. Hogy hogyan hullámzik, hogyan fodrozódik. Ahogy harmónikusan és gyönyörűen kikúszik a partra, majd csendesen visszahúzódik. Szemeim utána végigsiklottak a parton heverő kagylókon, át a kis rákocskákon, amik előttem masíroztak el, egészen a naplementéig, amely narancssárgás színbe borította az eget.

Közben igyekeztem visszaállítani a zakatoló légzésemet és abbahagyni a sírást, rendbetenni a gondolataimat. Tisztába voltam vele, hogy az elmeneküléssel nem oldok meg semmit, viszont kellett egy kis magány, hogy végiggondoljam a dolgokat. És tudjátok mit? Talán még segített is. A vállaim már nem rázkódtak, a mellkasom egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt. A látásomat is kezdtem visszanyerni, ahogy a könnyeim felszáradtak.

Mindez az alfába lement állapot tartott egészen addig, amíg valaki hozzá nem ért a vállamhoz. Akkor ugyanis majdnem lefordultam a szikláról ijedtemben.

Hevesen dobogó szívvel fordultam körbe, szembetalálva magam... Willivel?

– Willi? – kérdeztem meglepődve. Hogy őszinte legyek, örültem is, hogy nem Laci jött. Még nem tudtam volna a szemébe nézni. – Honnan tudtad, hogy itt találsz majd?