Tali a neten | Szoboszlai Dominik ✓

Tizenhét

Öt perccel később már mondhatni lelkileg összeszedettebben galoppoltam ki a hátsó kertben üvöltöző srácokhoz.

A zene a JBL hangszórón keresztül bömbölt, szinte a mellkasomban éreztem az éppen lejátszásban lévő zene ritmusát. Egy napernyő takarta a medence egy részét, árnyékot vetve ezzel az alatta el diskuráló Bazsinak és Willinek. A másik napernyő egy többszemélyes, kerti asztalt tartott hűsen, beleértve a kihelyezett kajákat és piákat. A zöld lötty láttán, amitől múltkor úgy bekarmoltam, elborzadva futott végig a hideg a hátamon. Gyorsan le is dobtam az egyik székre a törülközőmet.

Csak akkor vettem észre a ház mögött felállított, kisebb kivetítőt és a hozzátartozó, nagy hatótávolságban hangot vevő mikrofont. A kivetítő egy éppen folyamatban lévő videóhívást mutatott, velünk együtt Nagyit, Gulácsit és Dominikot.

Tisztára meglepődtem, ahogy a Címeresek 2.0 maradék tagjai a kivetítőről néztek vissza rám.

– Sziasztok! – integettem bele a kamerába mosollyal az arcomon.

A srácok egyszerre üdvözöltek, arcukon egyrészt meglepett, másrészt vidám mosoly. Míg Nagyi és a kis Dominikot a kezében tartó Gulácsi barátilag mosolyogtak rám, Szoboszlai félig felhúzott szemöldökös, sunyi kis mosolyát villantotta felém.

Az ifjabbik, csepp kis Gulácsi láttán hangosan felnyüszítettem, mintha egy cuki kiskutyát láttam volna. Így, mondhatni „élőben" még nem láttam a kissrácot, csak képeken és videókon, amiket Gula küldött nekünk, illetve osztott meg Instagramon.

A szám elé kaptam a kezem, ahogy a cukiságbombát néztem, ahogy apja karját átölelve szunyókált. – Itteneem, hát csak nem a pici Gulácsi-cukiságbomba?

Gula büszkén húzta ki magát, mint egy igazi apuka. Megsimogatta alvó kisfia hátát, közelebb vonva magához. – De de. Előbb kellett volna jönnöd, mert akkor még fent volt.

Mögülem a víz jól ismert, csobbanó hangja hallatszódott. Valaki oda caplatott mögém, vizes lába csak úgy cuppogott a papucsaiban. Visszakézből kellemeset csapott a vállamra. Az enyhe szellő hatására azonnal rájöttem, hogy nem lehet más, csak d'Artagnan. Senki más nem dönt magára 20 liter pacsulit. – Igen, Kiara, nem kellett volna annyit tökölnöd a bikiniddel.

Felháborodva léptem hátrébb, hogy lássam Ő Szőkeségét. – Bocs, hogy úgy megbonyolították a hülye pántokat, hogy képtelen voltam egyedül becsatolni!

Szemem sarkából akarva-akaratlanul észrevettem, ahogy Szoboszlai addig sunyi és idegesítő arcán jóvágású, vékony ajkai megremegnek egy pillanat erejéig. S mintha arcára is fagyott volna a mosoly. – Hogy érted, hogy nem tudtad egyedül becsatolni?

Minden szempár rám szegeződött. Az élőben ott lévők egy része nyugodtan – Bazsi és Willi –, másik része – Szala és Tomi – gúnyos, szekáns vigyorral figyelték az épp videóhívásban lévők reakcióit. Míg Nagyi és Gula értetlenkedve várták a válaszom, addig Szoboszlai nyugtalanul szegezte rám barna tekintetét. Szinte ölni tudott volna.

– Úgy, hogy a nyamvadt bikinifelsőn úgy meg vannak bonyolítva a pántok, hogy egyedül soha a büdös életbe nem tudtam volna becsatolni – kezdtem bele a magyarázatomba, erősen felvéve Dominikkal a szemkontaktust. – Így megkértem a legközelebb a szoba fele tartó embert, aki Laci volt.

Válaszomat síri csend követte. Vágni lehetett volna a feszültséget. Főleg akkor, amikor Dominik vérszomjas, harcra kész tekintete szép lassan, komótosan megkereste Kleinheislert, s megállapodott rajta. Szerintem, ha az emberek képesek lennének a szemükkel ölni, Laci már 2 méterrel a föld alatt lett volna.

Csakhogy vöröskénket se kellett félteni. Meglepően, de nem futamodott meg vagy kezdte el kimagyarázni magát, ahogy azt valószínűleg sokan tették volna. Nem. Laci ehelyett kék szemeivel mélyen belebámult Dominik ölni kész, barna szempárjába. Hosszú percekig tartották ezt az érzékelhető feszültséget fent, a Címeresek 2.0 többi tagja, kivéve engem és beleértve Tomit, úgy kapkodták a két, viaskodó bika közt a fejüket, mintha egy jó kis western filmben lettünk volna.

Bárcsak. Viszont az a valóság volt.

Végül, a végtelenségnek tűnő perceket egy Laci arcára felkúszó, valamelyest önelégült vigyor törte meg. Összefonta mellkasa előtt karjait. – Nyugalom, Dominik. Nem csináltam vele semmit, csak bekapcsoltam azokat a kapcsokat. Vagy talán ez is gond?

A bikaviadal másik résztvevőjének ismét megremegett a szája széle. Habár nem láthattam, de el tudtam képzelni, ahogy ökölbe szorítja az asztal alatt hosszú, férfias kezeit. Viszont, ami tiszteletre méltó (és igen, Szoboszlai Sunnyermajom Dominikról van szó), hogy látszólag nyugodt maradt. Póker arcot vett fel, sőt, még szembe is mosolygott Lacival.

Kirázott a hideg.

– Dehogy, Lacikám. Csak féltem a barátnőmet – vonta meg a vállát lazán, mintha csak annyit mondana, hogy „Megettem az utolsó darab Milka csokit".

Nem úgy, mint amilyen a többiek reakciója volt.

Nagyin kívül mindegyiküknek elkerekedett a szeme, értetlenül kapkodták egymás között, illetve köztem és Szoboszlai közt a szemeiket. Én pedig egyszerre vörösödtem el, mint egy paradicsom és akartam elájulni. Valamelyest boldog is voltam, hogy nem akarja titkolni. Másrészt viszont ez úgy keresztül húzta „haladjunk-lassabban" tervet, hogy annak nyoma se maradt. Erősen kellettem mantrálni magamban, hogy „Nyugi Kiara, ne ájulj el vagy vesszél bele mindenki előtt".

A legrosszabb viszont tudjátok mi volt? Hogy rájöttem valamire, mégpedig akkor, mikor Laci arckifejezését pillantottam meg. Úgy csapott meg a felismerés, mint egy visszakezes parasztlengő. Kicsit, mintha meg is szédültem volna tőle.

Hát emiatt fújt annyira Dominik szegény Kleinheislerre.

Mert nem csak Szoboszlainak tetszettem.

Előben azt hittem, hogy csak nagyon jó barátom akar lenni. Hiszen meghívott egy kávéra, fedezett Anyuék előtt, meg elhívott minket az adriai lakásába egyet. Eszembe se jutott, hogy ezek mögött nem szimpla baráti érzet lakozott, hanem annál sokkal több. Finom akart lenni, úgy a tudomásomra hozni, hogy úgy tekint rám, mint egy barátra extrákkal.

A szívem hirtelen abbahagyta a dobogást. Torkom elszorult, maga se tudja, mitől. Nagyra tágult szemeim égtek, ahogy visszafolytottam a felgyülemlő, idegességtől majdnem kibukó, kövér könnycseppeket. A fejem is megfájdult, ahogy a világ lassacskán szédülni kezdett.

Ha Dzsudzsák nem kapott volna el a karomnál fogva, talán hanyatt is vágódtam volna. Hálásnak kellett volna lennem, hogy hagyott nem összerogyni. Csakhogy, az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, az az idő volt. Idő kellett, hogy feldolgozzak és végiggondoljak mindent.

Ezért is téptem ki magam a focista karjaiból, s körülnézés nélkül elindultam. Nem is sétáltam vagy bukdácsoltam, inkább futottam, rohantam, hogy minél messzebbre kerüljek, hogy egyedül lehessek. Az utolsó képek, amiket elmosódott látásommal láttam, az Laci Dominikra dühödt és Szoboszlai aggódó tekintete, résnyire nyílt ajkai voltak.