Tali a neten | Szoboszlai Dominik ✓

Kilenc

Igazi retro zene rajongóként egy ilyen klasszikust meghallva nem tudtam megállni, hogy ne sikítsak fel örömömben. – Imádom ezt a számot!

– Akkor kiváló táncpartner leszel – kacsintott rám Bazsi vidáman és egyben kissé megnyugodva. Egyik keze már vándorolt volna a derekamra, de gondolom, okulva Szalai esetéből inkább jobbnak látta, ha előtte engedélyt kér: amit igazán nagyra becsültem. De őszintén. – Szabad?

– Persze, nyugodtan – mosolyodtam el a kedves gesztus hatására. Szegény Bazsi, így is remegtek az ujjai, ahogy finoman a derekamra simultak.

Ellenbe az ő óvatosságával, bennem feltámadt a vadorzó szellem, s azonnal táncra perdültem. A lábaim maguktól rázták a ritmusra, vadul pörögve, ahogy a szőke focista fel-alá rángatott a puha szőnyegen. Kezeink, mint egymásba fonódó indák, úgy tekeregtek egymás körül.

Imádtam a zene minden egyes másodpercét. Pezsgett a vérem az ütemre.

Ha nem lett volna az éjszaka közepe, akár még kurjongattam is volna – ahogy otthon zenehallgatás közben is szoktam jó szokásomhoz híven. Akkor viszont inkább maradtam annál, hogy Dzsudzsival rángatózok fel-alá s el-vissza, mint az elvetemült vadállatok.

A többiek egy ideig csak körülöttünk ácsorogva figyelték a mozdulatainkat, közben egy-egy kurjantás és füttyögés hagyta el a szájukat egy-egy vadabb pörgetésnél. Egy bizonyos intervallumot követően, ahogy a zenék már egymást követték egy automatikus lejátszási listán, a többiek is be-becsatalkoztak, felkértek egy-egy szám erejéig. 

Először Laci kért le Bazsitól: mit ne mondjak, az az ürge aztán úgy ropta, mint Elvis Presley. Olyan lazán pörgetett maga körül, s ki majd vissza magához, hogy valósággal élvezet volt vele táncolni. 

Nagyinál fordítva volt a helyzet: szegény alig mert megpörgetni az elején, én ösztökéltem arra, hogy nyugodtan fogja meg a kezemet vagy a derekamat, nem harapok érte. Így, a szám vége felé közeledve lassacskán eljutottunk addig, hogy nem remegett a keze, amikor az enyémért nyúlt. Mozdulatai akkora már egész kifinomultak voltak. Tisztára büszke voltam rá, hogy így meg tudtam tanítani ropni röpke 2-3 perc alatt.

Willi nem igazán akart táncolni, ő inkább nyájas, de mindenképp elutasítóan hátrállt, amikor a többiek arra bátorították, hogy álljon be ő is egy körre. Mivel nem voltam egy akaratos típus – plusz a lábaim is kezdték feladni a harcot –, mondtam neki, hogy hagyja csak, nem cseszegetem vele, ha nem akarja. Hálás mosolyt kaptam cserébe.

Végül, de nem utolsó sorban pedig ő Szoboszlaisága, Dominik ragadta meg apró mancsaimat az ő hosszúkás kezével. Nem sokat gondolkodott rajta, hogy berántson a táncparketté avanzsált szőnyeg közepére, ösztönösen magával húzott. Megilletődve követtem a kipécézett hely felé, ahol azonnal megperdített a tengelyem körül, majd vissza.

– Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán tudsz táncolni – vágtam oda neki zsigerből az ironikus beszólást. Oké, hogy úgy focizik, mint az álom, plusz néha az is az, ahogy ránéz az emberre, de ebből nem következik az, hogy úgy táncol, mint Bobby Farell a Boney M-ből.

A focista kacsapofa-szerűen elhúzta a száját. Kiperdített, majd vissza, közelebb vonva magához. Megcsapott a fenyőfa illat, mely keveredett a levegőben levegő kaja- és piaszaggal, illetve azzal az izzadtság szaggal, ami csak akkor tűnt fel. – Én viszont tudtam, hogy rongylábad van. Ovis farsangon is letáncoltál bárkit a parkettről.

Őszintén meglepett, hogy még erre is emlékszik vagy 12 évvel ezelőttről. Gyanakodva, s egyben bosszúsan néztem fel a barna szempárba. – Mégis mennyi mindenre emlékszel te az oviból rólam?