Tali a neten | Szoboszlai Dominik ✓

Tizenhat

Vagy 5 órányi, kínkeserves, minimum 6 pisi- és kajaszünettel megtűzdelt utazást követően végre-valahára elértünk Laci horvátországi házához. Nem volt fényűző hely, sokkal inkább volt mondható egy aranyos, vidéki házikónak egy, a hátsó kertbe tökéletesen beleolvadó medencével. Itt-ott trópusi/mediterrán növények és indák, színes virágok sokasága lógott be a víz fölé, bő árnyékot vetve.

Laci már a háza előtt szobrozva várta a kis csapatunkat. Ahogy végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő után begurultunk d'Artagnan szekerével, napbarnított arcán széles, megkönnyebbült mosoly alakult ki. Szemeit napszemüveg takarta, talán a legújabb divatú. Ezen kívül egy egyszínű, sötétkék rövidgatyát viselt, kezei lazán maga előtt összefonva.

Így ballagott oda hozzánk, hófehér fogai kivillantak a csillogó napfényben, ahogy szálltunk ki a kocsiból. Felüdülés volt kinyújtóztatni és kiropogtatni beállt végtagjaimat – furcsa, de még azután is elgémberedtek a végtagjaim, hogy Szala hozzápréselődött a felé eső ajtóhoz.

Amint minden egyes csontom kiroppant, boldogan vetettem magam Kleinheisler kitárt, várakozó karjaiba. A férfi szorosan magához vont, ami egy hangyafingnyit kellemetlenül érintett: elvégre a felsőteste meztelen volt.

Kiara, te szerencsétlen krumpli, ne pirulj bele, ne pirulj bele...

– Azt hittem, sosem értek ide – jelentette ki a férfi, ahogy eleresztett az ölelésből. Feltolta a szemüvegét a feje tetejére, tengerkék szemeiben a napfény fényes pontokként csillantak meg.

Mindeközben odaléptünk segíteni a többieknek a csomagtartóhoz, hogy segítsünk pakolni. Kiemeltem Tomi rohadtnehéz bőröndjét, a fogantyút a kezébe nyomva. Utána jött az enyém, ami az öcséméhez képest pihekönnyű volt.

Nevetséges, de ötünk tonnás bőröndjeit szerény személyem és Laci emeltük ki. Azt még megértem, hogy Bazsi nem segített, mert ő a kocsit rajta rendbe ötünk randalírozása után, Willi pedig a kézi táskákat cipelte be tucatjával a házba. Szala és az agyament öcsém egymással való szórakozása viszont kicsit sem segített minket előre.

S ezt egy idő után, miután már bepirultak az ujjbegyeim az erőlködéstől, meg is jegyeztem. – Nincs kedvetek véletlenül segíteni is nekünk?

Laci nem szólt semmit, viszont láttam a szemeiben, hogy nagyban egyetért velem. Helyette inkább csendben bevonszolta a bőröndöket a házba, s hagyott vitatkozni a fiúkkal.

– Nyugavér, Kiara! – tette a csípőjére lazán a kezét Ádám. Már a nyugodtsága felidegesített. – Itt vagyunk horvátban, már minek idegeskedsz?

– Ja, hugi, elvégre nyaralni jöttünk! – csatlakozott Szala véleményéhez Tomi is.

Mély levegőt vettem, amit olyan lassan fújtam ki, ahogy csak tudtam. Nem akartam a kis nyaralásunk kezdete előtt idegrohamot kapni. – Először is, drága Wagner Tamás, a nővéred vagyok és nem a húgod. Másrészt, akkor lenne igazán nyaralás, ha már a házban lenne minden cuccunk, mi meg rég a tengerparton süttetnénk magunkat! – úgy tűnt, a kiabálásba átmenő hangnemem használni kezdett, ahogy sunnyogva, magukat összehúzva léptek oda a mellettem heverő, maradék bőröndökért. – Szóval fogjátok meg a rohadt cuccotokat, húzzátok be a házba, hogy ne kapjak már most szélütést tőletek!

Mint két szelíd bárány, akikre ráugatott a terelő kutya, úgy kezdtek sietősen a Kleinheisler-ház kitárt bejárata felé andalogni. Elégedetten húztam ki magam, s ugyanezzel az elégedettséggel lépdeltem be a berohanó srácok után, nyomomban Bazsival és Willivel.

~•~

Alig másfél órával később már mindenki elfoglalta a szobáját Laci kiosztása szerint – amit abból a célból épített fel szépen és pontosan, hogy vele együtt hatan mindannyian elférjünk a házban. Annyira figyelmes volt, hogy azt is figyelembe vette, hogy egyedül én vagyok lány, így megkaptam a legnagyobb és legkényelmesebb szobát – avagy a saját hálószobáját –, ami belülről zárható és a hatalmas üvegablakokon keresztül nem lehetett belátni. A kíváncsi emberkék csakis saját magukat láthatták tükörszerűen – ráadásul belülről roló is volt felszerelve.