Tali a neten | Szoboszlai Dominik ✓

Tizenhárom

Hevesen levegőért kapkodva, mint egy eszeveszett polip, úgy rúgkapálózva buktam fel ismét a felszínre. Szemüvegemen annyi klóros vizes pötty volt, hogy szinte ki se láttam rajta, nem beszélve arról, hogy a szemeimet úgy csípte, mintha erőspaprikát dörgöltek volna bele.

Eltartott egy ideig, amíg összekapartam magam. Főleg azután, hogy Dominik is bevetette magát mellém egy jókora bombával. Nem zavarta, hogy az egész strand őt figyeli szájtátva.

Ahogy az se, hogy akkora hullámokat keltett, hogy annak a háromnegyede az arcomban végezte. Prüszkölve töröltem ki az arcomból a medence vizét. A focista ekkor bukkant elő a felszínen és úgy kinyitotta a szemeit, mintha nem is ment volna bele semmi víz.

Röhögve, arcán pimasz és rohadtul jóképű vigyorral nézte végig, hogy a klóros medencevízzel bajlódok. – Erre nem számítottál, mi?

Ahj, miért áll neki annyira szívdöglesztően, ha gúnyolódik máson?!

– Szerinted? – kérdeztem vissza bosszúsan, mikor már végeztem az arcom kitisztításával. A srác felé fordultam, aki idő közben oda lökte magát mellém. – Fogadjunk, hogy egy ideje már tervezgetted ezt.

– Talán – vonta meg a vállát sejtelmesen. A polgárpukkasztó mosoly elengedhetetlen volt, ahogy közvetlenül mellém lépett.

Már a szeme állásából tudtam, hogy több van még abból, amit eddig kaptam.

Ösztönösen hátrállni kezdtem, kezeimet figyelmeztetően magam előtt tartva. Nem tudtam nem elnevetni magam a túlságosan is gyerekes helyzetünkön. Valahogy az ovis éveket idézte. – Dominik, mit forralsz a fejedben?

Természetesen nem válaszolt, elvégre Szoboszlai Dominikról volt szó. S még a Fletser-hiénák előtt mutatott viselkedéséért nem is dorgáltam meg.

Mondjuk valahogy nem állt szándékomban. Fura.

Dominik barna szempárja keskenyebbre húzódott össze, habár viszonylag laza, ártatlan és extrémhelyes arckifejezéssel lépdelni kezdett felém. Persze messze nem volt annyira szent, mint amilyennek tettette magát és ezt jól tudtam.

Habár cseszhettem a tudatot, hogy valamit csinálni fog velem. Nem tehettem semmit az ellen, hogy egyszercsak, váratlanul odafusson hozzám és férfias, hosszú karjait körém fonva lerántson nyakig a medencébe és csipkedni kezdjen.

Hiába kezdtem el csapkodni és vergődni, mint egy elvetemült polip, Szoboszlai nem eresztett. Helyette, mialatt magával húzott az akkor már kellemes vízben, szüntelenül csipkedett és csikizett.

– N-Ne már, D-Dominik! Ez cs-csikiz! – nevettem el magam. Valahol egy szomorúfűz alá keveredtünk, ahová a focista vigyázva húzott be magával.

Legalább arra figyelt, hogyha már félig vízbe fojtott, legalább az arcomon ne söpörjenek végig a falevelek. Milyen figyelmes.

Odabent senki se volt rajtunk kívül. Olyan volt, mint egy eldugott, privát barlang, amit csak nekünk szántak.

Miközben már a nagy röhögcsélésben kezdett kifogyni minden csepp oxigénem, úgy tűnt, Dominik is kezdett kifulladni. Már nem csípkedett annyira nagy hévvel, sokkal inkább alábbhagytak a kézmozgásai. Azt a pimasz mosolyt, amihez társultak az arcába hulló, összetapadt hajtincsek, persze nem tudta levakarni a szájáról.

Még akkor se, mikor háttal nagyot puffanva neki ütközött a medence falának. Az, mint egyfajta végszóként funkcionált, s végre abbahagyta a szüntelen cseszegetést. Én levegőért kapkodtam, visszakaparintva minden csepp értékes levegőt – míg ő csak egy picit fújtatva nyúlt ki a víztől összeszottyadt kezeimért hosszú karjaival és húzott oda magához.