Tali a neten | Szoboszlai Dominik ✓

Tíz

– Hallod – böködött meg már vagy huszadszorra Polli izgatottan. Azóta, hogy beavattam a focis dolgaimba, be nem állt a szája. – Még most se hiszem el, hogy Kleinheisler Szupercuki Lacival fogsz kávézgatni!! Ez annyira hihetetlen!

– Az biztos – feleltem kissé idegesen. Na jó, kit álltatok. Rohadtul ideges voltam, leginkább amiatt, hogy felismerik Lacit és lerohanják. Az nem zavart, hogy egy válogatott focistával megyek el egy kellemes kávéra, mert elvégre egy jó barátomról volt szó... akkor is, ha nem túl régóta ismerem.

Ahogy átléptük a bejárati ajtó küszöbét, egyből kiszúrtam a vörös hajú focistát. Nem csak azért, mert lehúzott ablaknál integetett felém megszállottan. Hanem, mert úgy bámulta minden egyes járókelő a focistát kocsistul, hogy a vak is észrevette volna, hogy valamilyen közismert tagról van szó.

Felsóhajtva néztem körül, a vér a fülemben dobogott. Szent Milka tehén, úgy izzadt a tenyerem, hogy a Niagara hozzá képest egy kis pocsolya volt. Főleg úgy, hogy mindenki köztem és Laci közt kapkodta a tekintetét.

Jobb lesz végigrohanni mindenki közt, mintsem nyugodtan végigcammogni gyök kettővel. Polli felé fordultam. – Nem haragszol, ha most... tudod, megyek?

– Jaj, nem, dehogy is – kacsintott rám sejtelmesen. – Menj a randidra!

– Ez nem... mindegy. Köszi. Helló – köszöntem el gyorsan a lánytól, majd mielőtt még bármit utánam kiálthatott volna, elsiettem Laci fekete kocsija felé.

Megkönnyebbülten téptem fel a kocsiajtót és ültem be a fény sebességét megszégyenítő gyorsasággal. Odabent zsigerből az ablakot felhúzó gombra csaptam, hogy eltűnjünk a kíváncsi tekintetek elől.

Amint az ablak teljesen kiemelkedett a lyukból, egy egész Mount Everest szakadt le a szívemről. Az orrnyergemet dörzsölgetve, behunyt szemekkel sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Laci felszabadult nevetése harsant fel mellettem. Fél kezével a kormányt fogta, másikat lazán lógatta maga mellett. Látszólag jól szórakozott rajtam meg a szerencsétlenségemen. – Ez az ára annak, ha híres emberekkel barátkozol. Majd megszokod.

– Más választásom nagyon nincs – vontam meg a vállaimat halvány mosollyal. – Mindegy. Melyik Starbucksba megyünk?

– Találtam egyet a lakásotok közelében – felelte, szemei az útra tapadtak. Kihajtottunk a forgalmas budai útra. – A Starbucks Castle a Hess András térnél.

Kiválóan tudtam, hogy melyik kávézóra gondol. Imádtam azt a helyet.

– Uu, azt a helyet imádom! – ujjongtam tapsikolva, mint egy kislány. – Te már voltál ott?

– Talán egyszer. De a fahéjas tekercsük valami mennyei.

Leesett az állam, ahogy hirtelenjében a focista felé fordultam. Bárgyú vigyor kúszott az arcomra. – Ne szívass, hogy neked is az a kedvenced!

– Én mindent megeszek, ami finom – válaszolta halvány mosollyal, felém pillantva egy pillanat erejéig. – Mi a helyzet az italokkal? Hazelnut forró csoki?

– Jobbat nem is mondhattál volna példának! – csattantam fel boldogan. Játékosan megütöttem a vállánál. Elégedetten dőltem hátra az ülésemen és csúsztam lejjebb rajta. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítunk!

– Én se – mosolygott rám őszintén.

Az út többi részét az előbbiekhez hasonlóan végigbeszéltük mindenféléről, ami szóba került. Egészen addig, amíg Laci nem talált parkolóhelyet a Hess térhez közeli egyik parkolóban.