Valami megfejthetetlen

10. Liz

********************

- Hadd találjam ki! Rod megkérte Bellatrix Black kezét! - mondtam Arabelnek, miközben Roxmorts felé ballagtunk. A faluhoz közeledve egyre erősödött az az érzésem, hogy valami nincsen rendben. „Minden túl békés - gondoltam - olyan, mint a vihar előtti csend.” Nem is tudtam, mennyire igazam volt.
- Neeeem! Hülye. Bár igazából jó helyen tapogatózol. A szüleink megegyeztek.
- Ez olyan múltszázadi dolog - fintorogtam.
- Az aranyvér-mániás családok igencsak…maradiak - vonta meg a vállát Arabel. Ma egészen jó hangulatban volt, és ez kívülről is látszott rajta. Fekete haja a derekát verdeste, sápadt arca kicsit kipirult, tengerkék szemével mosolyogva figyelte a havas háztetőket. A talárja különösen kiemelte a szépségét, amiről a lány nem volt hajlandó tudomást venni. Amikor már Roxmorts nyüzsgő utcáit róttuk, felvetettem, hogy nézzünk be az egyik eldugott zsákuctában lévő teaházba, azzal indokolva, hogy ott kisebb a tömeg. Arabel rábólintott. Egy dologgal azonban nem számoltam: Lucyval mindig erre a helyre jöttünk, ha nem vágytunk különösebb társaságra, tehát ésszerű döntés lett volna tőle is azt gondolni, hogy ide jön. Merthogy, a teaházba belépve rögtön kiszúrtam Lucy szőke hajkoronáját. Lily és Tyler társaságában ült az egyik asztalnál, háttal a bejáratnak, tehát ő nem vehetett észre engem.
- Beszélned kéne vele - súgta a fülembe Arabel, a frászt hozva rám.
- Talán - bólintottam bizonytalanul - de biztos nem úgy, hogy Lily és Tyler is ott vannak.
- Bízd csak rám! - kacsintott Arabel, és odasétált az asztalukhoz.
- Jess, Rod keres téged. Szeretné, ha segítenél neki előkeríteni Perselust - mondta.
- Én tudom, hol van Pers! - kiáltott Lily.- Lucy, nem bánod, ha odavezetem őket? Rod Lestrange sose találna oda - mondta, rögtön átlátva, mire megy ki a játék. - Találkozzunk a Mézesfalás előtt!
- Menj csak, megyek én is, csak megiszom a teámat - mutatta fel a csészét Lucy. Arabel, nyomában Tylerrel és Lilyvel, kiment az utcára.
Összeszedtem minden bátorságomat, és odaléptem Lucyhoz.
- Bocsánat - mondtam. Lucy nem igazán erre számíthatott, mert meglepődve húzta fel a szemöldökét.
- Miért kérsz bocsánatot?
- Mert nem viselkedtem szépen - jelentettem ki.
- Nem, igazad volt. Megbízhattam volna jobban benned - rázta a fejét.
- Még mindig megteheted - mosolyogtam rá. Ő pedig mesélni kezdett. Mesélt arról, hogy a szülei után nyomoz, hogy miből jött rá, hogy kik ők, arról, hogy nem haltak meg, meg, hogy a Szent Mungo zárt osztályán vannak.
- Nem haragszol rám? - kérdezte félve.
- Nem, ha te sem rám - mondtam. Lucy válaszra nyitotta a száját, amikor sikoltást hallottunk. Az a fajta velőtrázó sikoly volt, amit hallva az ember a legrosszabbra gondol. Lucyval rémülten néztünk össze, majd egyszerre szólaltunk meg:
- Lily!
Azonnal elindultunk a hang irányába. Nem volt kifejezetten nehéz dolgunk, csak követnünk kellett a lábnyomokat. Egy idő után háromfelé váltak: az egyik a kastély felé indult, a másik a Szárnyas Vadkan felé, a harmadik pedig a főutca felé. Gondolkodás bélkül a főutca felé indultunk. Egyszer csak lefordult az egyik kisutcába. Végigrohantunk az utcán, aminek a végén emberek párbajoztak: a tekergők és két halálfaló. Lily eszméletlenül feküdt a földön. James észrevett minket, és intett, hogy egyszerre támadjunk. Lucyval egyszerre küldtünk átkot a támadókra, akik rájöhettek, hogy most már erősen túlerőben vagyunk, és hoppanáltak.
- Lily! - rohantam azonnnal a lányhoz. Nem volt magánál, de volt pulzusa.
- El kell vinnünk a kastélyba! - jelentette ki Lucy. James halálra vált arccal bólintott, és karjába vette Lilyt. Remus letakarta őket James láthatatlanná tévő köpenyével, nem tőrődve azzal, hogy Lucy is látja. Nem mintha a barátnőm nem tudott volna róla, de mindig kínosan igyekeztek úgy tenni. A kastélyba érve a tekergők rögtön bevitték a gyengélkedőre, mi pedig Lucyval McGalagonyhoz rohantunk.
- McGalagony professzor! - rontottunk be az irodájába.
- Price! Ryans! Maguk mit keresnek itt?
- Lilyt halálfalók támadták meg Roxmortsban! Most a gyengélkedőn van - foglalta össze tömören a történteket Lucy. A házvezetőnk azonnal a gyengélkedőre sietett.
- Poppy! Hogy van Miss Evans? - kérdezte.
- Nem túl fényesen. Nem hinném, hogy én magam ki tudom kúrálni. El kéne vinni a Mungóba - felelte a javasasszony. A következő percekből nem sok minden maradt meg. Minket, diákokat a hálókörletünkve vezényeltek, Lilyt pedig elszállították a Szent Mungóba. A tekergők, Lucy és én a klubhelyiségben üldögéltünk, hófehér arccal és karikás szemekkel. A tekergők beszámoltak arról, hogy mi történt, mielőtt odaértünk.
- Mi is a sikolyra figyeltünk fel - kezdte James. - Én persze rögtön tudtam, hogy Lily bajban van. Amikor megtaláltuk a sikátorban, még eszméleténél volt. Azonnal harcolni kezdtünk a támadókkal. Nagyjából két perc múlva érkeztetek meg. Onnantól meg már tudjátok - hajtotta le a fejét. Sose láttam még ilyennek. Egyike volt azon pillanatainak, amikor eltűnt a bunkó, nagyképű álcája, és elfeledkezett a viccelődésről is. Csak kevesen tudták, hogy milyen igazából.
- Merlinre, annyira aggódom - sóhajtottam. Lucy megszorította a kezemet.
- Minden rendben lesz - súgta.
Pár nap múlva az a hír érkezett, hogy Lily felébredt. Lucyval elhatároztuk, hogy akkor is meg akarjuk látogatni. Elmentünk McGalagonyhoz, aki azt mondta, hogy még meg kell beszélnie Dumbledore-ral. Aznap este éppen egyedül nyitottam be a mosdóba, amikor meghallottam, hogy valaki az egyik fülkében sír.
- Arabel? - kérdeztem félve.
- Liz? - nyitotta ki az ajtót.
- Mi az?
- A támadók közül az egyik az apám volt.
- Nem te tehetsz róla - nyugtattam meg.
- De mindenki azt hiszi.
- Miért pont te? Hiszen sose ártottál senkinek.
- Hát nem érted? - nézett rám hitetlenkedve. - Lily miattam indult el egyáltalán a Mézesfalás felé. Ha nem hívom ki a teaházból, az egész meg sem történik. Mindenki azt gondolja, hogy az apámhoz csábítottam! - mondta, és újra rátört a zokogás.