Anti Szőke Herceg [C.S.] /BEF./

46

A felébredésem után másnap már mehettem is haza. Persze ez nem azt jelentette, hogy nem vetettek alá kismillió vizsgálatnak. Végül csak a késő délutáni órákba hagyhattam el a kórház épületét a szüleimmel és Collal. Ami amúgy nem teljesen ment zökkenő mentesen, de volt már rosszabb is. Mivel egyikőnknek sem volt kedve a több órás várakozás után bárhova is menni, így egyből haza felé indultunk el.

Amikor haza értünk nem gondoltam volna, hogy ennyire nem fog szembe tűnő lenni az a két és fél hónap. Igazából csak a növényekből lehetett látni, hogy azért eltelt nem kis idő. De azokat leszámítva minden olyan volt, mint a baleset előtt. Furcsa érzés volt ismét itthon lenni, de megnyugtató is volt, hogy végre nem az a tipikus kórház szag volt körülöttem.

Éppen befelé tartottunk a házba, amikor nem kis feltűnést keltve Cole oda ment anyához és sugdolózva váltottak pár szót. Aztán anya bólogatva a barátom felé fordul, majd kisfiús mosoly szökött az arcára és boldogan hátra fordul hozzám.

- Van egy kis meglepetésem. Amihez indulni kéne. Úgy most. - próbált nem hangosan beszélni hogy apa ne nagyon hallja meg.

- Mi? Mármint úgy most rögtön? - a kezemben lévő táskát leraktam a földre magam mellé.

- Igen, most. Nyugi tudnak róla a szüleid és belementek. - elnéztem Cole feje mellett, a ház irányába, ahol anya mosolyogva felénk nézett, apa pedig semleges arccal szenvedett az ajtó kinyitásával.

- Jó rendben menjünk, de előbb beviszem a cuccaim. - felkaptam a táskám és bebattyogtam a házba. Cole közben megvárt kint a ház előtt és izgatottan dülöngélt az egyik lábáról a másikra.

- Azért majd ne gyertek haza olyan későn. - nézett rám anya sejtelmesen.

- Te tudod, hogy hova megyünk? - közben leraktam az asztalra a táskám.

- Igen, tudom és örülni fogsz neki. - mondta, majd levette az asztalról a táskám -  Amúgy megköszönném, ha ezt nem itt tárolnád.

- Hát jó, de nem akartam cipővel bemenni a lakásba. - elővettem a legnagyobb mosolyom, mire anya látványosan gondolkozott, hogy mit is mondjon.

- Neked történetesen nem indulnod kéne? - tette karba a kezét egy halvány mosoly kíséretében.

- Már indulok is. - sietősen szedtem a lépteim egészen Coleig.

- Na, mehetünk? - kérdezte még mindig olyan vigyorral az arcán amit, ha akarna se tudna letörölni szinte senki.

Az út első felében tudtam uralkodni a kíváncsiságomon és nem kezdtem el percenként kérdezni, hogy hova is megyünk. Aztán észre vettem, hogy eléggé erősen Colék felé megyünk. Nem nagyon tudtam elképzelni semmilyen meglepetést úgy igazából. Vagyis amit el tudtam volna azt nem hinném, hogy anya orrára kötné.

- Min gondolkozol ennyire? - kérdezte Cole kíváncsian és kissé lejjebb hajolt hozzám.

- Hát semmi érdekesen. - pontosan olyan hanggal mondtam, amikor még mondani szeretne valamit az ember, de azt várja, hogy rákérdezzenek még egyszer.

- Naa ki vele. Mi jár abba a szép fejedben? - már alig két sarokra voltunk a valószínű ulticélunktól.

- Hát csak azon a bizonyos meglepetésen gondolkoztam. - néztem rá boci szemekkel, hátha meglágyul tőle és elmond valamit.

- Tudod a meglepetésnek azért az a neve ami, mert az ember nem számít rá. És ez benne a jó dolog.

- De nem mindig jók a meglepetések. - továbbra is próbáltam alkalmazni a bociszemek varázsát.