Anti Szőke Herceg [C.S.] /BEF./

18

- Hogy mi? - szökött az egekbe Cole szemöldöke - Anyáék tudnak róla? - kérdezte továbbra is hatalmas szemekkel.

- Tudnak róla és külön örülnek is neki, hogy nem leszel egyedül. - én csak kapkodtam a két fiú között a fejem és próbáltam akár egy kis részletet is megérteni.

- Oké, most felhívom őket, ha nem baj. - majd felkelt mellőlem és az emelet irányába ment. Követtem szemeimmel, ahogy eltűnik a lépcső tetején. Aggódtam érte, mivel láttam rajta, hogy zaklatott és nem is kicsit.

- Nem mesélt még a szüleinkről, igaz? - szólalt meg a velem szemben ülő szőke fiú és sokat sejtően rám mosolygott. De ebben a mosolyban lehetett látni, hogy nem teljesen őszintén boldog. Lehetett látni benne a fájdalmat is. Én csak halványan megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy nem tudok erről a témáról semmit.

- Egészen általánosig itt éltünk mind a négyen. - komolyodott el a hangja és pillanatok alatt tűnt el a mosoly az arcáról - Aztán én kaptam lehetőséget, hogy Londonban tanuljak. Viszont a szüleink és Öcsi itt maradtak. Aztán a szüleink olyan munkát kaptak amihez elengedhetetlen, hogy folyton utazzanak. Eleinte nem akarták elfogadni, hogy ne hagyják magára a tesóm. De ő erősködött, mivel ez volt a szüleink álom munkája. Két hetente így is haza jönnek egy hétvégére. De ez közel sem elég mert péntek késő este érkeznek és vasárnap kora reggel indulnak. - avatott be pillanatok alatt Dylan.

- És ezt eddig miért nem mesélte el? - próbáltam a legtöbb infót megtudni.

- A vak is látja, hogy borzasztó nehezen viselni. Viszont nem akarja, hogy a szüleink ne tegyék azt, amit mindig is akartak. Ugyanakkor azt sem szeretné, hogy másokra hatással legyen a szomorúsága. - majd a tekintetét az ablakra fordította. Láttam rajta, hogy neki sem ez a legkedvencebb témája.

Szinte lesokkolt, hogy Cole ekkora terhet visel magán. Csak azért nem mesélt nekem eddig erről, hogy ne legyen ez miatt rossz kedvem és inkább magában tartotta. Nem tudom elképzelni milyen rossz is lehetett neki teljesen egyedül. Ha ezt előbb tudom, sokkal jobban odafigyeltem volna, hogy a lehető legtöbb szeretetet adjam neki.

- És te? - döntöttem a fejem egy kicsi az ablak irányába. Mintha ezzel vissza bírnám csalogatni a tekintetét.

- Én jobban viselem az ilyeneket. De ez is csak azért van, mert Londonban minden új volt és lekötötte a figyelmemet. Viszont, ha te nem lennél Cole már kész idegroncs lenne. - ritkán hívta a tesóját a saját nevén.

- De hisz ez nem általános suli vége óta van? - érdeklődtem tovább, de éreztem, hogy témát kéne lassan váltani.

- De, azóta van. Az pedig pont a gimi kezdete. Első látásra szerelem volt neki. - nosztalgikus mosoly szökött az arcára - Szinte minden második nap felhívott, hogy elmesélje miket csináltatok. Annyira oda van érted, hogy már attól transzba esett, ha látott mosolyogni. Szóval becsüld meg, mert bármennyire sértődsz be rá ő harcolni fog érted a végletekig. - kicsit megszeppenve ültem az arcomat ellepő vörös színnel.

- És te, hogy állsz a lányokkal? - váltottam témát, mivel jelenleg mind a kettőnknek eléggé szükséges volt már. Erre a kérdésemre rögtön visszatért az a tipikus Dylan mosoly. Igaz, nem teljesen, csak halványan.

- Hiába utaztam el a világ másik felére, maximum egy éjszakásra tudtam volna magamnak keríteni valakit, de olyat meg nem játszunk. - nevetett fel keserűen a végén egy kicsit.

- Ennyire nagyok az igényeid? - most már a piros arcszínem is kezdett eltűnni és felváltotta a mosolyom. Egyszerűen nem lehet mosolygás nélkül beszélgetni huzamosabb ideig Dylannel.