Anti Szőke Herceg [C.S.] /BEF./

37

Alig pár percig voltunk egymás karjaiban, mégis olyan volt, mintha egy örökké valóságig ott lettem volna. Ez hiányzott nekem a legjobban szinte. Hogy szorosan magamhoz tudjam ölelni. Ez valahogy segített minden fájdalmamon.

Egyedül az zavarta meg a dolgokat, hogy Cole elővette a telefonját, ami a nadrágja zsebében volt. Szóval kicsit fészkelődnöm kellett, hogy elő bírja venni.

- Most miért kell a telefon? - a hangomon még mindig lehetett érezni, hogy nem rég sírtam. Ennek ellenére kiemeltem a fejem a mellkasából, de nem néztem rá, csak azt néztem, hogy mit csinál.

- Írok Dylannek, hogy jöjjön. - közben a bal kezével továbbra is simogatta a hátam, amíg a másikkal a telefonjába megírta az üzenetet.

- Szerinted majd rögtön ugrik, ha írsz neki? - céloztam ezzel arra, hogy hiába, hogy évfolyamtársak lettünk, azért neki is megvan a saját élete. Eközben elkezdtem babrálni a kezemen lévő gyűrűvel Cole háta mögött, mivel még mindig szorosan magamhoz öleltem.

- Mivel megírtam neki, hogy Becky van a dologban, ezért igen. - egy puszit adott a hajamba, majd lerakta a padra a telefonját.

Nem telt bele pár másodpercbe már meg is érkezett Dylan. Páran furcsán is néztek a hirtelen jött szőke fiúra az osztályból, de nem nagyon zavartatta magát. Egyenesen megindult felénk. Valóban igaza volt Colenak, és tudta, hogy mivel lehet felgyorsítani a testvére jöttét. Mondjuk nem csodálom, hisz jobban ismerik egymást saját maguknál. De mielőtt bármit is mondhattunk volna neki, megelőzött minket.

- Öhm, ti most kibékültetek? - szinte rögtön megkérdezte, ahogy odaért hozzánk, miközben az előttük lévő padhoz tartozó széket kölcsön vette és felénk fordulva rá ült.

Erre Cole nagy szemekkel rám nézett és várta a válaszom. Szívem szerint még játszottam volna a sértődöttet, holott a vak is látta, hogy nem haragszok már rá. Pedig amúgy megérdemelte volna mert tényleg nagyon sok dolgot csinált, amit nem kellett volna, de megesett rajta a szívem. Olyan szemekkel nézett rám, amire nem lehet azt mondani, hogy nem.

- Igen. - ahogy ezt kimondtam rögtön megcsillant a szeme. Játékosan magához ölelt és jól megszorongatott. Majd ez után az arcomra adott egy puszit, aztán a számra, majd meg egyet a számra. Ez végül átment egy hosszú és lassú csókba. Nem is tudom hogyan bírtam ki ez nélkül.

- Én tényleg nem akarok zavarni, meg tökre örülök nektek, De azért gondolhatnátok az én szerelmi életemre is. - karba tett kézzel nézett ránk Dylan, miközben felvette a komoly arcát.

- De ez túl jó dolog, hogy csak így abbahagyjuk. - két csók közt válaszolt neki Cole, mire akaratlanul is egy kicsit elmosolyodtam.

- Te jó ég Öcsi, mikor lettél te ilyen csöpögős? - pont úgy kérdezte ezt Dylan, mint aki nem ismer rá a testvérére.

- Mióta is vagyunk együtt? - fordult felém a barátom és próbált komoly arcot felvenni. Kár, hogy bárhogy próbálkozott, egyszerűen nem ment neki. Túl boldog volt.

- Na jól van én mentem vissza! - pillanatok alatt felpattant a helyéről Dylan és már indult is volna vissza a termébe, amikor drámaian leraktam a telefonom az asztalra.

- Azért ezt előtte hallgasd meg. - erre persze rögtön felfigyelt és kíváncsian visszaült a székre.

Elindítottam a hangfelvételt és ő közel emelte a füléhez. Minél többet hallgatott belőle, annál jobban torzult az arca. Egyszerre volt undorodó, megdöbbent és szánalmat kifejező. Aztán egy pillanat erejéig átment olyanba, amit egy sorozatgyilkos is megirigyelne. Annyi ridegséget foglalt magába. De ez alig egy pillanatig tartott, mert szinte rögtön rendezte a vonásait.