Anti Szőke Herceg [C.S.] /BEF./

14

Alig öt másodperc telt el amíg a szobám ajtajához értem. Ez alatt a kis idő alatt úgy elkezdtek ömleni a könnyeim mintha az eső esett volna. Leírhatatlan fájdalom markolászta a szívem. És éreztem, hogy minden egyes léptemmel darabokra hullik, mármint az a része ami még nincs szétesve. A torkomban egy hatalmas gombóc jött létre ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Szinte összeroppantott ez az érzés, és végül össze is estem. A szobám ajtaját már nem bírtam kinyitni.

Csak ott térdeltem a szobám ajtaja előtt miközben a kezembe temettem az arcom és úgy sírtam akár egy három éves. Nem bírtam felfogni a szavakat amiket tisztán hallottam. Arra eszméltem fel, hogy egy kéz érinti meg a vállam és a kéz tulajdonosa letérdel velem szembe. Nem mertem felnézni, hogy ki lehet az. Majd megcsapott egy illat, amit ezer közül is felismernék. Vörös szemekkel lassan felnéztem rá, aki pedig aggódó arccal nézett le rám. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat, de nem nagyon találja.

- Mi a baj? - szólalt meg szinte lesokkolódva

- H...hagyj békén - csak ennyit bírtam mondani, ezt is szipogva

- Mert? Mit csináltam? - döbbent le a felismeréstől, hogy miatta van ez. Szerencsére a szüleim, vagy már nem voltak itthon, vagy nem hallották ezt az egészet.

- Menj inkább ahhoz akit annyira szeretsz - köptem oda neki a szavakat. A szemöldöke az egekbe szökött és már nyitotta volna a szájat a válaszra. De gyorsabb voltam tőle és lendületből beleütöttem a hasába. Aztán a válla környékére. Majd jött a többi testrésze amit értem. Mondjuk eléggé vicces látvány lehetett, hisz jóval nagyobb tőlem Cole. Én meg inkább ilyen kicsi törékeny gazellára hasonlítottam mellette.

- Hogy tehetsz ilyet? Komolyan ennyit érnék neked? Mégis miért volt minden eddigi, ha közben megcsalsz? - szinte már ordítottam vele, miközben a könnyeim továbbra is folytok. És továbbra is ütögetni próbáltam, csak közben ő védekezően maga elé emelte a kezét.

- Ash, állj már le! Mégis miről beszélsz? - szinte alig, hogy ezt kimondtam pillanatok alatt összefogta a két csuklóm, így nem bírtam tovább ütni.

- "Én tényleg szeretlek" - idéztem végtelen gúnnyal a hangomban amit nem is olyan rég mondott. A szemében hirtelen kismillió érzelem szaladt végig majd elmosolyodott.

- Ahj te, azt a tesómnak mondtam - majd lazán kinevetett és magához húzva megölelt. Így ő a földön ült, miközben én az ölébe kerültem.

- Hogy mi? - rögtön megálltak a könnyeim az arcomon és a szemöldököm az egekbe szökött. Szinte egy lefagyáshoz bírtam hasonlítani amit most csináltam. Szó szerint, mintha megállt volna velem az idő.

- Kiderült, hogy jövő héten jön haza Londonból és gondoltam bemutatlak neki - közben végig a hátam simogatta.

- Nagyon szar kifogásaid vannak, ugye azt tudod? - szóltam hozzá megint csak mérgesen, hisz nincs is tesója. Vagyis én nem tudok róla és, ha nekem nem mondta el ez alatt a jó pár év alatt amióta ismerjük egymást, akkor nem nagyon tudom elhinni, hogy van testvére.

- Mutassak róla képet? - kérdezte teljesen nyugodtan ami miatt akaratlanul is vissza fogtam magam. Valahogy egyszer sem halottam még kiabálni, vagy azt, hogy valaki vele kiabálna. Vagyis én az előbb megtettem, de ettől tekintsünk el. Mindig valahogy eléri, hogy nyugodt hangnemben beszéljenek hozzá.

- Igen - jelentettem ki egyszerűen.

Rögtön elő vette a telefonját és alig keresgélt benne már mutatta is a gyerekkori képeket. Egy ugyan olyan fiú volt mellette, mint ő. Elsőnek egy homokozóban játszós képet mutatott, majd egy ovis korabeli képet. Végül egy utolsó képet ahol ketten vannak ami ilyen általános iskolás lehetett. Aztán a többi képen már nem voltak együtt, csak az a másik fiú. Szinte ugyan olyan volt mint Cole csak neki szőke haja volt.

- Nem is tudtam, hogy van testvéred - gondolkoztam el hangosan

- Pedig van, és nagyon jóba vagyok vele. Csak sajnos ritkán láthatom - szinte alig hittem el, hogy tényleg a családjáról mesél. Vagyis csak kicsi részben, de ez is nagyon sokat jelentett, hisz sosem mesélt a családjáról.

- És miért van Londonban? Vagy egyáltalán hogyan került oda ki? - tettem fel kicsit félve a kérdést, hiszen sosem kérdeztem még a családja egyik tagjáról. Az igazat megvallva nem is láttam még se az apját se az anyját. A testvéréről meg eddig nem is tudtam, hogy létezik.

- Alkalma nyílt Londonba menni gimibe, és hát élt a lehetőséggel. Én meg itt maradtam ebben a kis városban. Eleinte nagyon nehezen viseltük, hogy ennyire távol kerültünk a másiktól, hisz csak mi voltunk egymásnak és csak egymásra számíthattunk. Meg nagyon jóba is voltunk, vagyis inkább már egy új fogalmat kellett volna ránk kitalálni, olyan mértékben egymáshoz voltunk nőve. Persze most is ugyan annyira vagyunk jóba, csak jó ideje már nem láttuk egymást. De megoldottuk így is a dolgokat és most végre haza tud jönni egy pár napra. - még ennyi idő múlva is rengeteg meglepetést tud nyújtani Cole amit szinte alig birok elhinni, hogy ilyet titokban tudott tartani.

- Most nem is tudok mit reagálni - nevettem fel kínosan, hisz nagyon meglepett ez az egész. Még a könnyek nyoma ott volt az arcomon, de most meg már úgy érzem egy újabb szintre lépett a kapcsolatunk. És végül a szavakat is megtaláltam amiket nem is olyan rég nem nagyon találtam.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen hisztis voltam, vagy nem is tudom igazából, hogy mi erre a jó szó. Mert erre valami durvább szó illene. De akkor is olyan rossz barátnő vagyok. Meg kellett volna kérdezem nem pedig a fejem után mennem... - buktam ki teljesen és megpróbáltam még jobban hozzá bújni, mintha védelmet kerestem volna nála.

- Hej! Egyáltalán nem vagy rossz barátnő! Szóval ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből, ugyanis tőled jobbat kitalálni sem lehetne. Te vagy a barátnőm és nem más. Sőt nem a barátnőm, hanem egyszerűen a mindenem vagy. És ezen soha senki nem fog tudni változtatni - olyan jól estek a szavai. Annak ellenére, hogy szerintem kész katasztrófa tudok lenni, de ő mégis szeret végtelen melegség öntötte el a szívemet.

- Annyira szeretlek - csak ennyit bírtam mondani, ezt is érzelmektől ittasan.

Majd lassan felnéztem rá így elengedve őt az ölelésből. Csak néztem őt, és ő pedig engem. Majd egyre közelebb ért a szám az ő szájához, egészen addig amíg már csak pár centi választott el tőle. Majd lassan egymáshoz ért a szánk és úgy csókolt meg mint még régebben soha. Csak ültem ott az ölében, a szobám ajtaja előtt. Miközben arcomon még mindig láthatóak voltak a nem rég hullott könnyeim. És közben úgy csókolt mint még soha. Ezt pont ilyen alkalmakra tartogathatta. Egyszerre volt érzelmekkel teli, gyengéd, szenvedélyes és óvatos. Olyan jó volt vele abban a pár percben, hogy szívem szerint megállítottam volna az időt. Majd az idő végtelenségéig ott lettem volna. Persze ez a valóság szóval eljött ennek a pillanatnak a vége is.

- Nem akarom elszúrni ezt a pillanatot, de nagyon éhes vagyok - nézett rám boci szemekkel, mint egy három éves aki azt várja, hogy csináljanak neki kaját.

- Vajas kenyér? - néztem rá egy kínos mosoly társaságában. Ugyanis nem a főzés az erősségem.

- Nem tudsz valamit főzni? - húzta ő is mosolyra a száját

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem az erősségem - nevettem fel

- És, ha majd lesz kicsit Ash és kicsit Cole akkor majd mindig pizzát fogunk rendelni? - játszotta a megdöbbentet

- Mert lesz olyan? - lepődtem meg kicsit. Majd felkeltem az öléből gondolva, hogy elindulunk akkor a konyha irányába. Kár, hogy ezt nem így gondolta Cole és visszarántott az ölébe.

- Hát persze, hogy lesz - nyomott egy csókot a homlokomra

- Meg kéne még beszélni a részleteket, nem? - majd mosolyogva hozzá bújtam és ő a karjába zárt

- Lesz időnk rá nyugi - mondta végül miközben végig a hátamat simogatta