Anti Szőke Herceg [C.S.] /BEF./

39

Egy hónapja küldte Alice a legelső üzenetét. Elsőnek csak egy érkezett a héten, aztán a következő héten már három. Most már napi rendszerességgel jönnek, van amikor egy nap több is. Rendszerint amint meglátok egyet összegyűröm és azzal a lendülettel ki is dobom a cetliket.  Viszont ezeken kívül egy szava nem volt hozzám, még rám se nézett. Mondanom se kell mennyire élveztem a helyzetet, hogy végre nem kell hallanom a hangját.

Ez idő alatt Cole-lal megint minden a régi. Minden egyes apró kis nézeteltérésünket megbeszélünk, szóval egy hónapja már nem is veszekedtünk. És még KJ-vel is próbál normális lenni a kedvemért. Ezt leszámítva még mindig mérges rá, csak szerencsére már nem annyira.

Eközben Dylan és Becky közt is mondhatni elsimultak a dolgok.  A barátnőm elmondása szerint aznap délután, amikor mutattam Dylannek a hangüzenetet elment hozzá. Elvileg vitt neki vagy hat különböző fajtájú csokit és még virágot is. Persze rögtön megértette, hogy Dylan nem tehet a történtekről és soha nem tenne ilyet magától. Szóval végül ilyen egymás nyakába borulós békülés lett a végeredmény.

A történések ellenére olyan volt ez az egy hónap, mint a vihar előtti csend. Nem történt semmi váratlan és nem veszett össze senki, senkivel. Valahogy olyan érzés volt, mint egy hatalmas vihar előtti hosszú csend.

Ezeket a dolgokat félre téve éppen sétáltunk a város másik felén álló jégkori pályához. Dylan kitalálta, hogy suli után milyen jó lenne elmenni oda. Így hát a szokásos négyes társasággal el is indultunk. A rend kedvéért megint csak mi mentünk hátul Cole-lal és előttünk a többiek. Szerencsére már kezdett enyhülni az idő és nem volt olyan vad hideg, mint szilveszterkor. Persze ennek ellenére Cole még mindig melegítette a kezem.

- Amúgy én előre szólok, hogy nem tudok olyan jól korizni! - fordult fél fejjel hátra Becky, így mi is hallhattuk, amit mond.

- Az nem baj! Majd megtanítalak! - fordult felé Dylan egy boldog mosoly kíséretében.

Amióta kibékültek sokkal jobban közelebb állnak egymáshoz. Egyszerűen látni lehet rajtuk, hogy ez már egyikőjük részéről sem barátság.

- Hát, de azt mondtad, hogy te sem tudsz. - láthatólag vissza emlékezett a barátnőm egy korábbi beszélgetésükre.

- Akkor majd megtanulunk együtt! - jelentette ki Dylan, majd azzal a lendülettel átkarolta a vállánál Beckyt és egy apró puszit adott a hajába.

Én csak meglepett arccal kapkodtam a fejem hol Dylan, hol pedig Becky között. Valamiről nagyon lemaradhattam ezek szerint. Még mindig megdöbbent arccal fordultam Cole felé, aki sokat sejtő arccal nézte őket. Aztán észre vette, hogy én meg őt nézem, szóval közelebb hajolt hozzám, hogy megmagyarázza a történteket.

- Nincsenek még együtt - hangsúlyozta ki a "még" szót - de ez úgy is hamar változni fog. - majd egy puszit adott a hideg arcomra és elhajolt tőlem.

- Az oké, de ezt miért kaptam? - céloztam az előbbi tettére, miközben Dylan továbbra is a vállánál karolta át a barátnőmet.

- Hát csak úgy! - rántotta meg szórakozottan a vállát - vagy, ha szeretnéd csinálhatom ezt is. - ahogy ezt kimondta ismét oda hajolt hozzám és egy lassú csókot hagyott az ajkamon.

Alig fél órán belül már a jégkorival a lábamon vártam a többiekre. Szerencsére rengetegszer voltunk már anyáékkal ezen a helyen, szóval bátran kijelenthetem, hogy van némi helyi ismeretem. Na meg az sem hátrány, hogy legalább nem esek el azonnal, amint rálépek a jégre.

Dylan segített Beckynek miközben a barátnőm valószínű valami hülye beszólásáért kicsit vállba ütötte őt. Eközben pedig Cole lépett mellém kissé bizonytalanul a lábán a jégkorival.

- Te amúgy tudsz korizni? - kérdezte miközben lehajolt hozzám, hogy lehetőleg ne hallja minden arra járó, hogy miről beszélünk.

- De még mennyire! - büszkén felemeltem a fejem és rá néztem.

- Az király, mert én nem. - pontosan olyan mosolya volt amivel azt tükrözte, hogy "Bocsi, hogy szerencsétlen vagyok!"

- Nem baj, majd megtanítalak! - adtam egy puszit a puha arcára.

- Aztán a végén még jutalmat érdemel, mert annyira jó fiú lesz. - váratlanul Dylan jelent meg előttünk az egyik legperverzebb mosollyal az arcán amit valaha láttam tőle miközben húzogatta a szemöldökét. Közben Becky ott állt mellette egy hatalmas sállal a nyakában, ami eltakarta a fél arcát.

- Óh, játszhatunk így is! - figyelmeztette Cole, miközben felvett egy pontosan olyan állást, mint amit fel szokott venni mielőtt neki ront a testvérének és kezdetét venné a földharcuk.

- Héj! Itt nem ér ilyet játszani! - vágott megdöbbent arcot az említett, de ennek ellenére ő is felvette az támadó állását.

- Milyen kár, hogy nincsenek szabályok. - valami együttérzés féleség suhant át Cole arcán, aztán neki is ugrott volna a tesójának, ha az nem tér ki előle. Aztán ezt megcsinálták még vagy hatszor. Végül kiegyeztek egy kő, papír, ollóban. Amit amúgy Cole nyert.

Becky és Dylan előttünk mentek fel a pályára, ahol már amúgy volt egy kisebb tömeg. Kész szerencse, hogy hatalmas a pálya, szóval lazán elfért még ott négy ember. Cole udvariasan előre engedett. Amint ráléptem a jégre, szinte pillanatok alatt hozzá is szoktam és úgy suhantam rajta, mintha egész életemet ott töltöttem volna. Tettem pár lépést, hogy még jobban bejárassam a lábam, majd visszanéztem a barátom irányába. Ott állt a palánk mellett és úgy fogta, mintha az élete múlna rajta. Óvatos lépéseket tett előre, de továbbra is bizonytalanul kapaszkodott. Legutoljára akkor láttam ennyire koncentrálni valamire, amikor összeragasztott egy vázát, mert eltörték Dylannel.

- Azért megköszönném, ha segítenél. - szúrta oda a megjegyzését, ami kiragadott abból, hogy bámultam őt.

- Nyugi, már itt is vagyok.- egy könnyed mozdulattal odacsúsztam mellé és megfogtam a kezét. Majd elkezdtem hátra felé menni, így őt egyre jobban húztam el a számára biztonságot nyújtó palánktól.

- Héj, most mit csinálsz? - félve nézett vissza oda, ahova előbb állt, majd vissza rám.

- Úgy sosem fogsz tudni megtanulni korizni, ha csak lépkedsz egy helyben. - kicsit gyorsítottam a tempómon, mire ő erősen megszorította a kezem.

- Azért ne akarj már megölni! - egyszerűen muszáj volt felnevetnem. Annyira aranyos és vicces volt egyszerre,hogy most ő szerencsétlenkedett, ami rend szerint az én szokásom szokott lenni.

Eltelt vagy egy óra, mire ki mertem jelenteni, hogy Cole képes volt magától haladni. Nem azt mondom, hogy új világcsúcsot döntött a sebességével, de legalább már lassan tudott menni.

Pont Cole szeretett palánkja mellett pihentünk, amikor Dylan és Becky igyekeztek felénk. Ez mind szép is lett volna, ha az említett szőke fiú lába nem csúszott volna be a barátnőm lába alá. Na most a következő jelenetet sajnáltam, hogy nem vettem fel. Becky nekidőlt Dylannek, aki már épp amúgy is esni készült, majd a barátnőmet erősen fogva leesett a földre. Őt persze követte Becky, aki rá esett a fiúra, aki egy hatalmas kiáltással tudatta velünk, hogy ez nem volt annyira kellemes neki.

- Óh, te jó ég! Bocsi! - nehezen lehetett kivenni mit is mond Becky a szájára tekert vastag sála miatt. Továbbra is Dylanen foglalt helyet, mint akit cseppet sem zavar a helyzet. Mondjuk kicsit viccesen festettek, mivel az alul fekvő fiú ki volt terülve, a rajta fekvő lány pedig szintén hasonló helyzetbe volt, csak a kezével Dylan mellkasán támaszkodott.

- Nem gáz Törpilla, én rántottalak véletlenül magammal. - mosolyogva felkapta a fejét a földről a párnaként használt fiú, így vészesen közel került a barátnőm arcához. Egy pillanat erejéig a szeme legmélyebb zugába is elnézett, majd a sálját kezdte el nézni.

- Ez annyira nincs itt jó helyen. - ahogy ezt kimondta egy gyengéd mozdulattal lehúzta az említett ruhadarabot és a lehetségesnél még közelebb hajolt Beckyhez. Persze mind a ketten tudták, hogy pontosan mit akar Dylan. És ebbe Becky gondolkodás nélkül bele is egyezett. Így a jégpályán kiterülve megtörtént az első csókuk.

- Végre. - csak ennyit mondott a mellettem álló kócos fekete hajú barátom egy önelégölt mosollyal, mint aki látta előre, hogy ez fog történni.