Anti Szőke Herceg [C.S.] /BEF./

30

Hosszú percek teljek el úgy, hogy egymást öleltük. Igazából én inkább görcsösen való ragaszkodásnak mondanám mintsem ölelésnek. Szó szerint úgy szorítottam a kabátja anyagát, mintha az életem múlna rajta. Kj továbbra is próbálta enyhíteni a folytonos zokogásom. A hátam simogatta és olyasmiket mondogatott, hogy nyugodjak meg és majd reggel átgondolom, meg, hogy idővel minden rendben lesz. Vagy tíz perc eltelte után megpróbált óvatosan eltolni magától, de én nem engedtem, amire kicsit zavartan megszólalt.

- Nem akarok bunkó lenni, de lehet ezt nem itt kéne folytatni. Túl sokan figyelnek és te is mindjárt átfagysz. - újabb kísérletet tett az engem való eltolásra, de ez sem sikerült neki.

- Kérlek n-nhe! - szipogva utaltam arra, hogy nem akarom elengedni. Egyetlen támasz pontom jelenleg ő volt és ha ezt a kicsi biztos pontot is elveszteném nem tudom mi lenne velem.

Erre viszont Kj nem válaszolt, hanem csak jobban magához ölelt. Megint eltelt egy pár perc mire újból megszólalt.

- Mennyire laktok messze? - jött a semmiből a kérdése.

- T-thíz perc gyalog. - még mindig szipogva válaszoltam, de már egyre jobban ki lehetett venni a szavaimat. Persze ez nem jelentette azt, hogy a könnyeim nem folytak patakokban.

- Gyere, haza viszlek. - ismét el akart tolni magától, de én nem engedtem.

- Figyelj, így nem tudunk elindulni... - lehetett hallani a hangjából, hogy nem szívesen szakítaná meg az ölelést, de muszáj lenne.

Persze eszem ágában sem volt elengedni őt. Szó szerint mardosott belülről a fájdalom. Elindult a mellkasom közepéből és lüktetve végig áramlott egész testemen az ujjpercemig, majd megismétlődött. Leírhatatlanul kegyetlen érzés volt.

- Jó, akkor megoldom máshogy. - ahogy ezt ki mondta lehajolt és a térdem alá nyúlva felemelt engem. Közben a kezem a hátáról a nyakába vándorolt, így ott szorítottam szorosan magamhoz. Egyik kezével a hátamnál tartott, a másikkal továbbra is a térdem alatt.

- Mondod, hogy merre kell menni? - kérdezte tőlem kedvesen mire én csak aprókat bólintottam és mondtam, hogy melyik a jó irány. Azzal ott hagytuk az egész házat, benne minden emberrel.

Nem érdekelt, hogy ki látja és az sem érdekelt, hogy mit hisznek, de az meg végképp, hogy miket fognak beszélni rólunk. Csak a lehető legtávolabb akartam magam tudni ettől a helytől.

Útközben folyton feltett nekem egy csomó kérdést. Próbálta elterelni a figyelmem az egész mai napról, így került témába például az első kutyám nevének eredete és hasonló jelentéktelen dolgok. Mégis ezzel sikerült elterelni a figyelmem annyira, hogy már nem zokogtam. Ennek ellenére a könnyei továbbra is folytok, amik vagy Kj kabátját áztatták vagy az arcomra fagytak.

Az ujjaimat már nem is éreztem a hideg miatt és dideregtem is eléggé durván, pedig alig pár perce voltunk kint. Kj nekem akarta adni a kabátját, de közöltem vele, hogy én már úgy is megfáztam és neki legalább nem kéne. Nagy nehezen bele is egyezett és próbált minnél jobban magához húzni, hogy hátha így sikerül átadnia valami meleget.

Viszont érdekes volt így a hangja, olyan közel voltam a nyakához, hogy teljesen máshogy hallottam azt. Ehhez még hozzá jött a kellemes illata is, ami most valami oknál fogva megnyugvást sugárzott felém.

Meglepve tudatosítottam magamban, hogy ténylegen végig cipelt egészen a házunkig. Nem lenézésből, de nem hittem volna, hogy ilyen erős. Még a keze se rezzent meg alattam.

- Ugye itt van nálad a kulcs? - kérdezte a bejárati ajtó előtt állva, továbbra is engem tartva.

- Hátsó farseb. - válaszoltam szűkszavúan.