Váratlan

64. rész

Minél közelebb értünk New Yorkhoz, annál nagyobbra nőtt a gombóc a torkomban és a görcs a gyomromban. És annál kevesebbét szólaltam meg. Valószínűleg Keat hamar kiszúrta, mert időnként rám pillantott, hogy ellenőrizze, nem is tudom. Hogy élek e még.

Nagyon rég nem voltam otthon. Abban a házban. Féltem, miért akar anya most hirtelen otthon tudni, hogy miként viselkednek majd velem. De legjobban attól tartottam, hogy felszakadnak gyógyulófélben lévő sebeim. Landon már három éve meghalt, s bár az idő sokat segít az ember válságos helyzetén, az emlékeid kitörölni nem tudja. Hiányzott Landon. Minél közelebb értünk, annál jobban.
Hibásnak éreztem magam a halála miatt. Ez a mai napig sokat enyhült, de elmúlni sosem fog. Tudtam jól, hogy ő maga sosem hibáztatott volna engem. Ezzel nyugtattam magam éveken át. És sokat javult is a bűntudatom, de tisztában voltam vele, hogy a szülőházamban mindenki engem hibáztat. Mert valakit muszáj.
Hányinger kerülgetett.
- Thomas. Meg tudnánk állni valahol? - kértem halkan, ő pedig csak bólintott és az első útba eső benzinkútnál lehúzódott.
Igyekeztem nyugodtnak tűnni, mint akinek csak pisilnie kell, nem pedig épp arra készül, hogy kidobja a taccsot. A benzinkút másik felén találtam meg a fiú - lány egybe mosdót. Sietősen bezártam az ajtót. A WC fölé görnyedve döbbentem rá, hogy reggeli óta nem ettem egy falatot sem. Hideg vízzel megmostam az arcom és bevizeztem a tarkóm. A tükörben egy megfáradt és elveszett arcot láttam. Nagyot sóhajtottam.
Mikor kiléptem a helyiségből Keatbe botlottam, aki a falnak támaszkodva várakozott. Átnyújtott egy fél literes ásványvizes palackot.
- Köszönöm - kortyoltam bele.
Jobb kezével az enyém után nyúlt. Tenyerem az övébe simult. Kézen fogva mentünk vissza a kocsihoz.
- Jól vagy? - érdeklődött Thomas, miközben kinyitotta nekünk az ajtót.
- Persze, minden oké - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. Keat nem engedte el a kezemet miközben beszálltunk az autóba. És ott sem. Kifelé bámult az ablakon, de szorosan tartotta a kezem.
Érdekelt, vajon mi jár a fejében. Engem félt vagy idegesíti, hogy valaki, akinek él az anyukája, nem hálás érte, hogy úgy mondjam. Bizonyára Keaton bármit megtett volna, hogy ismét a szüleivel lehessen. Most pedig eljön velem, hogy lássa, milyen pocsék a viszonyom az anyukámmal. Miközben neki már nincs.
Hirtelen el akartam engedni a kezét, azonban szorítása erősödött.
- Nem vagy egyedül - mondta halkan, de határozottan szinte suttogva a szavakat.
- Te sem - szaladt ki a számon, majd a vállára hajtottam a fejem.