Váratlan

66. rész

- Hihetetlen, hogy megvan még a szobám – ámultam, mikor Keaton társaságában beléptünk az említett helyiségbe.

- Mióta nem jártál már itt?

- Bő három éve.

- Hol laktatok St. Church előtt?

- A nagyszüleimnél. Miamiban – magyaráztam.

- Gondolom, az apai nagyszülők, igaz?

- Igen. Maggie nagyit és Richard nagyapát nem láttam három éve – hajtottam le szomorúan a fejem.

- Nem is beszéltetek?

- De igen. Sokszor kerestek, de én nem mindig... - elharaptam a mondat második felét.

- Értem – bólintott, majd lerakta a táskáját a földre.

- Oké.

- Mondd, Rolls-Royce. Hol fogok aludni? – érdeklődött, nekem pedig önkéntelenül megjelent egy mosoly a szám sarkában.

- Van egy kinyitható kanapé ágyam – böktem az említett bútordarabra.

- Remek – ült le, egyik kezét a támlára fektetve, másikat pedig az ölében nyugtatva.

Ráerősen odasétáltam és elhelyezkedtem mellette.

- Mondta anyukád, hogy miért hívott ide? – tért a tárgyra fesztelenül.

- Nem.

- És sejted?

- A nagyszüleimre gyanakszom – vallottam be, hátradöntve a fejem. Tarkóm Keat kezéhez ért, de nem húzta el. Csak hagyta, hadd támasszam meg rajta a fejem.

- Pontosabban?

- Ők sosem hibáztattak engem és próbálták anyát is jobb belátásra bírni – hunytam be a szemem fáradtan.

- Tehát az ő kezük van a dologban.

- Azt gyanítom – dünnyögtem, majd álomba merültem.

Mikor felébredtem, a szobában enyhe sötétség uralkodott, így arra a következtetésre jutottam, hogy időközben beesteledett.

A fejem Keaton vállán pihent, egyik lábam pedig kis híján az ölében, keze a vállamat karolta át. Nem mertem megmozdulni. Fejét az enyémnek döntve lassan, egyenletesen szuszogott.

Vettem egy nagy levegőt, beszippantva finom illatát. Óvatosan egy kicsit feljebb emeltem a fejem, hogy rá pillanthassak. Szemei csukva voltak, arca nyugodtan, békésnek tűnt. Egyszercsak felemelte másik kezét és fejemet visszadöntötte a vállának. Elmosolyodtam.

Éles csengés térített magamhoz, melynek hatására ijedten rezzentem össze.

- Igen? – halászta elő zsebéből telefonját Keat és a füléhez emelte.

- MÉGIS HOL A FENÉBEN VAGYTOK? – Wyatt olyan erőteljesen beszélt, hogy még én is jól hallottam.

- New Yorkban.

- NEW YORKBAN?

- Royce édesanyjánál – felelte Keat rám sem nézve.

- ROYCY ANYJA? MIT KERESTEK OTT?

- Ezt még nem tudom biztosra – felelte Keaton, amit néhány másodpercnyi hallgatás követett.

- Meddig maradtok? – kérdezte valamivel visszafogottabban Wyatt. Már nem kiabált, de olyan csendes volt a szobám, hogy még így is értettem, mit mondott.

- Egy hétig.

- OTT MARADTOK EGY HETET?

- Tulajdonképpen minek ismételed meg, amit mondok?

- Némileg zaklatott vagyok – érkezett a válasz. – Add őt!

Keat szó nélkül átnyújtotta nekem a telefont.

- Szia! – szóltam bele halkan.

- Jól vagy? – kérdezte Wyatt azonnal. Hangja aggodalmasnak tűnt.

- Persze – bólintottam. – Ne haragudj, hogy nem szó...

- Semmi baj, nem számít – vágott a szavamba. – Minden rendben? Miért akart anyukád hirtelen látni?

- Ezt még nem mondta el.

- Értem. Mit mondjak Zaynek?

- Az igazat – vontam vállat.

- Jól van. Vigyázz magadra, oké? És írj vagy hívj. Ki van kapcsolva a telefonod!

- Rendben van – nyugtáztam engedelmesen.

- Add vissza Keatet, kérlek.

Visszaadtam a telefont, Keaton pedig érzelemmentes ábrázattal emelte ismét a füléhez. Wyatt mondott neki valamit, de azt már nem hallottam. Bizonyára lehalkította a hangját vagy csak normális hanghordozással beszélt. Keaton csak bólintott és igennel felelt, aztán pedig lerakta.

- Mit mondott? – kíváncsiskodtam.

- Csak biztosítani akart arról, tisztában vagyok e vele, hogy mindenkit eltesz láb alól, aki bántani mer téged.