Váratlan

22.rész (🎄Karácsonyi különkiadás, 8.rész🎄)

- Hát, rohadtul nincs igazad! – ordítottam.

- Ugyan, hercegnő! Te is tudod, hogy baromságokat beszélsz! – felelte gúnyosan Keaton, de hangján hallatszott, mennyire ideges.

- Ehhez nem volt jogod! Nem is hiszem el, hogy tehetted ezt! Semmi közöd az életemhez!

- Szerintem azért ezen már túl vagyunk! – emelte fel a hangját.

- Ugyan! Még csak nem is ismersz! – vágtam a fejéhez, és még én is tudtam, ez azért hazugság.

Már nem tudnám megmondani, miképpen jutottunk ide. Egyik pillanatban még táncoltunk, lassan ringtunk körbe a szobában, és úgy éreztem, megtaláltam a másik felem. Aztán Keat magához ölelt, szorosan tartott a karjaiban, én pedig sírtam, már nem is emlékszem mennyi idő után. Éreztem, ahogyan az ő könnyei is kicsordultak, pedig mindent megtett, hogy ne vegyem észre.

Aztán azon kaptam magam, hogy már itt tartunk. Iszonyatosan összekaptunk, már legalább egy órája üvöltözünk egymással. Valahogy úgy kezdődött, hogy neki muszáj volt valamit beszólnia, amit jelen esetben nem kellett volna. Én szokás szerint visszaszóltam, de ezúttal valamiként nem úgy alakult, ahogy szokott, elveszett belőle az a játékos incselkedés. Komoly vitába fordult.

- Tényleg így gondolod? Nem ismernélek? – Keat kínjában elröhögte magát, majd mérgesen beletúrt a hajába.

Igazán megbabonázott ez a mozdulat, de nem hagyhattam magam. Nem az zavart, amiket mondott, hanem ahogyan. Mindezek után, hogy kitálaltam neki, úgy érzem nem a megfelelő cselekvést nyújtotta. Nem valami szánalomra vágytam, csak... Nem is tudom.

- Nem, nem ismersz! – kiabáltam, majd kirohantam a szobából. Futva elhagytam a házat, még csak kabátot sem vettem. Egyszerűen szerettem volna mielőbb elmenni innen, elhagyni ezt a helyet minél hamarabb.

Tudtam, hogy jól ismert, azt is, hogy többet tudott rólam, mint itt, St. Churchben bárki más. Sőt, talán mindenkinél többet, bár ez annak is betudható, hogy túlontúl jó emberismerő. Valamiért, még nem tudtam elfogadni, hogy valaki így ismerjen, sosem képzeltem volna, hogy így megnyílnék bárkinek is. Pláne egy fiúnak. Egy ilyen fiúnak. Ez nem jó így. Nem véletlenül nem akartam barátokat, sem beleszeretni valakibe. Ez nagyon rossz így kötődni valakihez, vagy valakikhez, újra aggódom értük, és rettegek tőle, hogy elveszíthetem őket.

Zuhog az eső, vagy a hó, nem tudom pontosan megállapítani. Csurognak az arcomon a vízcseppek, de az is lehet, hogy a könnyeim azok.

- Royce. – Keaton egy kabátot terített a vállamra, majd finoman maga felé fordított. Kirázott a hideg lágy hangjától, ahogy a nevemen szólított. Felnéztem rá, a szám vészesen közel volt az övéhez. Ruháink teljesen átáztak, a hajunkból is csöpögött a víz.

- Royce. Minket nem fogsz elveszíteni. Emiatt nem kell távolságtartónak lenned – mondta Keaton, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Én nem foglak elhagyni.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről, a mellkasomban megszűnt a nyomás, a gyomromban pedig megszűnt a görcs. Mintha újra tudtam volna lélegezni.

Keaton közelebb hajolt, majd száját finoman az enyémre tapasztotta. Ölelése még szorosabb vált, karjaival erősen tartott.

Még sohasem éreztem magamat ennyire szabadnak.