Hostage

Tizennyolcadik fejezet

Emerald

El sem hiszem, hogy képes voltam megtenni. Mintha az a melegség, amit Destiny szeretete okozott, egy pillanat alatt hideg széllé változott volna. Szörnyen éreztem magam, a gyomrom bukfenceket vetett és a szívverésem a felhőket súrolta. Ahogy kimondta a végszót, mintha semmi sem változott volna. Egyszerűen csak keresztbe fonta maga előtt a karját, majd a szoba másik végébe vezette tekintetét. Lehet, hogy Louis tévedett és Destiny nem is érzett irántam semmit. Meggyőződésem volt, hogy jól döntöttem, mégsem tudtam elaludni. Folyamatosan azon kattogtam, hogyan juthattunk el idáig. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem leszek szerelmes, de Destiny... Ő olyan elbűvölő és olyan más volt. Épp ezért döntöttem úgy, hogy kizárom az életemből. Mióta elraboltam őt, számtalanszor került életveszélybe és számtalan sebet szerzett. Nem akartam, hogy ezek a számok bővüljenek, így meghoztam a tökéletes döntést: Hazaviszem őt.

Miután Louis kiszabadított minket a bilincs fogságából, újból Ericre kellett összpontosítanom, ugyanis az ügyünk még korán sem rendeződött le.

- Fel kell hívnom Gemmát – hadartam azonnal, amint eszembe jutott minden, mire Lou gondolkozás nélkül a kezembe nyomta a telefonját. Tárcsáztam, aztán visszafojtott lélegzettel vártam, hogy felvegye. Három csöngés után aztán meghallottam nővérem hangját.

- Halló? – ez az egyetlen szó több kilónyi feszültséget vett le a vállamról, így csak megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Hála az égnek – motyogtam az égre nézve.

- Harry, te vagy az? – eszmélt fel Gemma a vonal túloldalán. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után is felismeri a hangom, vagy egyáltalán nem csapja rám a telefont.

- Igen, én vagyok... Figyelj, Gemma. Hol vagy most? – kérdeztem gondterhelten.

- Az ágyamban fekszek. Hajnali három van, te barom – nyögte fáradtan. Csak ekkor tűnt fel álmos hangja és ekkor jöttem rá, hogy bizony az USA két legtávolabbi pontján vagyunk.

- Uh, ne haragudj... Muszáj volt meggyőződnöm róla, hogy jól vagy... – el sem tudom mondani, mennyire nagy örömmel töltött el, hogy végre beszélhettem Gemmával. Legutoljára akkor beszéltünk két szónál többet, mikor bevonultam a börtönbe. Louis csak vigyorogva hallgatta a beszélgetésünket, miközben büszkén megveregette a vállamat.

- Ja, úgy tűnik még élek. De miért is lett ez ilyen fontos hirtelen? – kérdezte beleásítva a telefonba.

- Veszélyben vagy, Gemma. Nem mondhatom el, hogy miért, de annyit kérek tőled, hogy soha de soha ne legyél egyedül. Ha teheted, fogadj testőröket, zárkózz be vagy nem tudom, csak... Nagyon vigyázz magadra – kérleltem őt elhalkuló hangon. Éreztem, hogy az a bizonyos testvéri kötelék még nem szakadt el, a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy ő is így érez és előbb vagy utóbb de tisztázódni fog a helyzet. Csak azt sajnáltam, hogy még nem mondhatok el neki semmit.

- Mibe keveredtél már megint? – kérdezte gyanakodva, mire csak halkan felnevettem.

- Semmibe... Tényleg – bizonygattam, habár ez nem volt teljesen igaz. Elég nagy szarba kerültem, de ez a szarkupac még ugyanaz volt, ami börtönbe juttatott.

- Hát, oké... Akkor ma nem megyek be dolgozni – sóhajtotta tettetett szomorúsággal, mire szélesen elvigyorodtam. El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tett azzal, hogy végighallgatott.

- Hiányzol, Gemma. Nagyon-nagyon hiányzol – mondtam ki, lehunyva a szemeimet. Felidéztem a pillanatot, mikor legutoljára láttam. Zokogott, szemei vörösek voltak és megvető pillantással nézett rám. Abban reménykedtem, hogy legközelebbi találkozásunkkor már büszke mosoly fog ülni az arcán.