Hostage

Első fejezet

Emerald  

Ki kell jutnom innen, hogy bosszút állhassak. Errefelé az embert semmibe veszik. Ha bárki kiejt egy rossz szót a száján, kemény verésre számíthat. Fél év rács mögött töltött idő alatt sikerült kitapasztalnom pár dolgot, mint például, hogy a szomszéd cellában Michael Tonkin, akit szintén emberölés vádjával csuktak le, egészségtelenül hangosan horkol, annyira, hogy ha nem szorítanám a párnát a fülemre minden éjjel, lehetetlen lenne elaludnom. Persze, ehhez hozzájárul a szomszédos rabok éjjeli siránkozása és zokogása is, ami elég gyakori a Lincoln börtönben. Az időbeosztásunk monoton és unalmas, csak a munka teszi színesebbé. Reggel ötkor ébresztő, ekkor van fél óránk megmosakodni, rendet tenni a cellánkban és megreggelizni, majd következik az ellenőrzés és bizony, ha az egyik ruhánk sarkát egy picikét is gyűröttnek találják, azonnal büntetést kapunk, ami általában a mosdók takarítását jelenti. Fél hatkor visznek le minket az udvarra, ahol megkezdjük a szürke és szörnyen egyhangú munkát. Én fafaragás területén kaptam helyet (főként bútorokat csinálok), és a legjobb, hogy ezért a szar melóért még fizetést is kapunk – ebből pedig lehetőségem van cigit venni a rabshopban. Ez megy egészen fél kettőig, majd izzadtan és kimerülve megebédelünk. Általában együtt eszek újdonsült haverjaimmal, Alexanderrel és Freddel, akikkel már az első napomon kerültem össze. Az a nap örökre az agyamba vésődött – épphogy bedobtak erre a helyre, máris verekednem kellett. Meg kellett szereznem a tekintélyemet, hiszen mint már említettem, ez a hely egy rémálom, egy pillanatra se lehet leereszteni. Ha nem verekedtem volna, megmaradtam volna a hierarchia legalján és akkor búcsút mondhattam volna az életemnek. Itt azért kellett ütnöm, hogy ne tiporjanak el, és végül el is értem a célom. Ma már mindenki fél tőlem, és mivel már megismerték a múltamat is, okkal teszik ezt.

Ebéd után legtöbbször kapunk egy órát a szabadban – persze csak képletesen, ugyanis a börtön parkja nem mondható szabadnak. Mind a négy oldalát magas betonfal veszi körbe, tetejükön vastag szögesdrót. Híresztelések szerint a túloldalon van egy kis sáv, ahol taposóbombákat helyeztek el végig a fal mellett, majd következik egy újabb, magasabb fal, ami után már tényleg szabadság van.

A rövid séta után felküldenek minket a zárkáinkba, ahol megkezdődnek a reintegrációs programok. Ezt az időszakot szeretem a legjobban, mert végre lemehetek bokszolni az edzőterembe. Különféle dühkezelési programon vettem részt az elmúlt félévben – látszólag javultam is –, de nem hagytam fel a bokszolással mert anélkül tényleg senki nem lettem volna, a tekintélyem visszasüllyedt volna a nullára.

Jogosan gondolhatják az emberek, hogy egy hidegvérű bűnöző vagyok, elvégre világéletemben rosszfiú voltam, mondhatni, bajkeverőként jöttem a világra. Már óvodában verekedésbe keveredtem és el is törtem szerencsétlen ellenfelem orrát. A szüleim próbáltak korlátozni engem, de persze ez sem tartott sokáig, egy idő után már felülkerekedtem rajtuk is. Tízévesen kezdtem el bokszolni, ami azóta is a kedvenc szabadidős tevékenységem. Az iskolában hulknak hívtak, mert köztudott volt, hogy egy ütéssel a földre terítenék bárkit. Magas voltam, a vállam sokkal korábban kezdett szélesedni, mint a többi fiúé. Mindig is idősebbnek tűntem a koromnál, a bokszolástól megizmosodott karom miatt pedig jogosan félhettek tőlem kortársaim. Tipikusan az a magányos farkas voltam, akihez, ha egy csoda folytán még hozzá is szóltak, bunkón elküldött mindenkit melegebb éghajlatra. Épp ezért volt különleges, mikor Louis, a legjobb barátom, egyszerűen mellém ült az ebédnél. Mindig egyedül ettem, senki nem volt olyan bátor, hogy hozzám szóljon, csak messziről bámultak. Épp ezért, mikor feltűnt, hogy Louis egyáltalán nem fél tőlem, azonnal összebarátkoztunk. Nem rémítette meg őrült rajongásom a fegyverek iránt, sőt, elég jó társat találtam benne. Megtanítottam bokszolni és lőni, mostanra talán már jobb is nálam. Mire egyetemre kerültünk, már az egész város ismerte a nevünk. Harmadévesen kerültem börtönbe, ezzel együtt elvesztettem mindenemet. Az első hetek eléggé megviseltek lelkileg. Mégis mi történik, ha egy 23 éves srác bekerül a börtönbe? Dühöng, verekszik, az őrök pedig próbálják megakadályozni, hogy kinyírjon bárkit is. Szerencsére a rabtársak hamar megtudták, mi nálam a helyzet, így fel is ruháztak egy cuki kis becenévvel is. Emerald, a gyilkos bajkeverő. Mert igen, ezen a helyen csak így vagyok ismert, pedig senki nem ismeri az igazi történetemet. Az egyetlen ember, aki tényleg tudja, mi történt, az a legjobb barátom, Louis, hiszen ő aztán jobban ismer, mint a saját tenyerét. Te jó ég, ez de perverz mondás. Mielőtt még bevonszoltak volna erre az átkozott helyre, megígérte nekem, hogy bármibe is telik, ő ki fog hozni engem a sittről. Azóta nem is beszéltem vele, a „főnök" szerint még túlságosan közveszélyes vagyok ahhoz, hogy a telefonhoz engedjenek. Pedig már lassan két hete nem ütöttem meg élő embert és nagyon kellene beszélnem Louval a szökésemről.