Hostage

Tizedik fejezet

Destiny

"- Ez a drága Emerald, akit annyira jól ismersz, valójában egy kibaszott gyilkos. Mit is szépítek ezen? Hívjuk inkább sorozatgyilkosnak."

- Abban a pillanatban, ahogy kimondta ezt, még a vér is megfagyott az ereimben. Nem... Ez nem lehet... Harry nem gyilkos... Ahogy jobban belegondoltam, minden összeállt ezzel a magyarázattal. Ezért nem válaszolta meg a kérdéseimet és ezért viselkedett olyan furcsán... Hogy tehette ezt velem? Jogom lett volna tudni!

- Nem tudtad, ugye? Drága cicuskám, van itt még több is. Akarod tudni kit ölt meg? Kezdjük például a saját anyjával. Kegyetlenül meggyilkolta azt, aki megszülte, ráadásul a saját házukban. Fogalmad sem volt róla, hogy egy kegyetlen pszichopata rabságában vagy, ugye? - egy könnycsepp gurult végig az arcomon, úgy éreztem magam, mintha hatezer üvegszilánkkal szurkálták volna a szívemet - Szerinted miért rabolt el téged? Hogy legyen egy biztosítéka a zsaruk ellen? Ugyan már! Ha eddig nem jöttél volna rá, te csak a következő áldozatjelölt vagy. Amint közel kerülsz hozzá, kegyetlenül lemészárol. Ugye, milyen beteges? - Nem, ez nem lehet... Harry nem...

- Miért akarod megölni? Neked mi közöd van hozzá? - kérdeztem, hangom gyenge és sírós volt. Még szép, hiszen vízesésként potyogtak a könnyeim.

- A barátnőm egyike volt az áldozatainak. Viszonyuk volt a hátam mögött, aztán mikor rájöttem erre... A szemem láttára lőtte le a lányt. Kegyetlen, ugye?

Nem tudtam mit mondani, csak bámultam magam elé, miközben küzdöttem a torkomban lévő gombóccal. Nem is ismerem Harryt... Pedig azt hittem már sikerült egy kicsit felengednie előttem, de ezek szerint ez csak színjáték volt, aminek naivan be is dőltem.

- Persze nem csak közeli ismerősöket ölt meg... Mikor nekem dolgozott, pár ügyfelünket is eltette láb alól, ha nem tudtak fizetni. Szám szerint tizenkettőt - hitetlenül, bőgve ráztam a fejem. Mintha kitépték volna a szívemet.

- Most, hogy megtudtad ki is ő valójában, áruld el kérlek... Hol rejtőzik? - egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy elmondom neki, elvégre Harry megérdemelné, de valami azt súgta, jobb, ha nem teszem. Hallanom kellett Harry verzióját is, tudni akartam, miért tette ezt.

- Nem fogom elmondani... Csinálj velem, amit akarsz - többé már nem érdekelt a saját életem. Mégis hogyan tévedhettem ekkorát Harryvel kapcsolatban? És mindez miután olyan közel kerültünk egymáshoz...

- Szedjétek ki belőle - adta ki a parancsot csatlósainak, majd szigorú tekintettel felállt és arrébb tette a székét, hogy odaférjenek a verőemberei.

- Beszélj, vagy megbánod - suttogta a férfi, aki előzőleg már megütött. Arcán pszichopata mosoly ült, és csak szuggerált. Csendesen tartottam a szemkontaktust, de eszem ágában sem volt beszélni. Egy részem bízott abban, hogy ez az egész csak kitaláció. Abban a pillanatban újabb ütést kaptam a férfitól, ezúttal az államat találta el. Éreztem a vér keserű ízét a számban, de még ez sem tántorított el. Mivel nem szólaltam meg, ezúttal a gyomrom bánta meg, amitől összerándult a testem. Rettenetesen fájt, így könnyeim folyamatosan folytak. A férfi erőszakosan eloldozott, de csak azért, hogy a földre lökhessen, aztán hatalmas erővel belém rúgjon. Magzatpózban bőgtem a földön, igyekezve nem elájulni a fájdalomtól. Idő közben már csak ketten maradtunk, a többi verőember és a nagyfőnök is eltűnt a helyszínről.

- Beszélj! - ordított rám, de továbbra sem szólaltam meg. Akkor előhúzott egy méretes kést és közelebb mászott hozzám. Éreztem rajta a tömény cigiszagot, de ez koránt sem volt olyan vonzó, mint Harryé. Kínzóm csak elmosolyodott és belevájta a kést a combomba. Sikítottam, üvöltöttem, bömböltem. A vér végigfolyt a combomon, és alig pár másodperc múlva már a földre is csöppent. A következő vágása a vállamon esett meg, majd a másik combomat sem kímélte. Nem volt erőm hárítani, sem harcolni, csak torkom szakadtából sikítottam, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom, miközben újabb rúgást mért belém.