Hostage

Hetedik fejezet

Emerald

Amint Destiny felment az emeletre, azonnal találtam is valami nyomot. Egy kis fecni volt az, amit ugyan széttéptek, hogy véletlenül se találhassam meg, de az egyik darabját elfelejtették kidobni. Egy szállítói jegyzet lehetett, hatalmas rakomány érkezéséről Las Vegas egyik raktárjába. Sajnos a pontos címet már nem lehetett leolvasni, mert ott tépték szét, de épp eleget tudtam meg arról, mikor is lehet utolérni drága ellenségem. Már mindent felkutattam, minden egyes fiókba benéztem és még a kanapét is átfésültem, de semmi hasznosat nem találtam. A fenébe is, ez a rohadék tényleg menekül előlem. Hát, jól teszi, mert ha megtalálom az ő drága élete kegyetlenül véget ér. Körülbelül fél óra lehetett, mikor hangokat hallottam odakintről. A hó ropogásának jellegzetes hangja hallatszott, melyet kerekek okoztak. Csendesen az egyik ablakhoz osontam, miközben már a kezembe is vettem a pisztolyom, szükség esetére. Legnagyobb meglepetésemre piros-kék fényeket láttam villogni, valamint pár egyenruhába öltözött fegyveres pasas szállt ki a rendőrautóból. Ez egy kibaszott csapda.

Destiny pont abban a pillanatban vágtatott le a lépcsőn, nagyon feldúltnak tűnt, de most nem foglalkozhattam ezzel, azonnal felé vetődtem, mielőtt még megérkezett volna.

- Hé, Harry... - csak ennyi csúszott ki a száján, de én máris elcsendesítettem és a kanapé mögé ugrottam vele. Kétségbeesett arccal nézett rám, látszott rajta, hogy megijesztettem, de nem volt időm ezzel foglalkozni, ki kellett találnom, hogyan jutunk ki feltűnés nélkül. Ekkor jutott eszembe, hogy a kocsit csak simán kint hagytuk, a pokrócok és a kajánk egy része is benne csücsült, viszont a rendőrök már azzal foglalkoztak... Hátra kell majd hagynunk a kocsit és gyalog kell menekülnünk.

- Itt vannak a zsaruk, ki kell jutnunk innen – magyaráztam Destinynek halkan és levettem a kezem a szájáról.

- Figyelj, valaki meg akar ölni téged – mondta gyorsan, aggodalmas arccal nézve rám. Mégis honnan tudhatja? Lehetséges, hogy talált volna valamit? Egy másodpercig haboztam, ajkamba harapva néztem rá, azon gondolkozva, mit mondjak erre, és akkor eldöntöttem, hogy nem fogok hazudni neki.

- Tudom. Épp azért kell eltűnnünk innen. Most! – suttogtam sietve, és már fel is húztam a fejére a maszkot, majd magamat is eltakartam eggyel. Gyorsan kilestem az ablakon, majd egy hátsó ablakhoz mentem, ahol nyoma sem volt a kékruhás barátainknak. Halkan nyitottuk ki az ablakot, majd feltűnés nélkül kimásztunk rajta. Destinynek egy kicsit magasan volt, ezért a derekánál fogva lesegítettem őt, aztán mindketten a falhoz simultunk. A zsaruk bármikor megláthattak minket, nagyon oda kellett figyelnünk, merre vesszük az irányt.

- Át kell rohannunk az erdőn, de utánunk fognak jönni. El kell érnünk a tavat, ott majd kitalálunk valamit. Jobb megoldást nem látok, a kocsit elvesztettük, ahogy látom – sóhajtottam gondterhelten, miközben próbáltam mérlegelni, vajon mennyi esélyünk van láthatatlanul lelépni. Destiny elszánt volt, aminek nagyon örültem, mert eggyel kevesebb problémával kellett foglalkoznom. Csak az kellett volna még, hogy bekattanjon nála valami, és egyenesen a rendőrökhöz fusson, hogy felszabaduljon a rabságomból. Habár már régen nem volt rab.

Megvártuk a megfelelő pillanatot, majd ahogy csak tudtuk, szedtük a lábunkat a kis erdő felé. Amint túlértünk pár fán, egy vastagabb törzs mögé bújtunk el, hogy megnézzük, észrevettek-e minket. Semmi reakció, csak lézengtek a ház körül, így folytattuk utunkat. Mikor legközelebb hátranéztem, az egyikük pont a mi irányunkba mutatott, így intettem Destinynek, hogy felesleges a fák mögé bújni, csak fusson, ahogy csak tud. Tehát ezt tettük. A nyomunkban voltak, megpróbáltak bekeríteni minket, de mi sokkal gyorsabbak voltunk és rendelkeztük némi előnnyel is. Mikor kiértünk az erdőből, úgy tűnt, leráztuk őket, de ebben nem lehettünk biztosak, így búvóhely után kerestem. Az égvilágon nem volt itt semmi, csak egy tó, aminek vize látszólag jéghideg volt, de nem volt befagyva.