Hostage

Tizenegyedik fejezet

Emerald

Rögtön gondolhattam volna. Eric szándékosan akarta ellenem fordítani Destinyt. Arra számított, hogy szerez egy besúgót, aki közvetlenül tőlem fogja vinni hozzá az információt. Destiny mindent elmondott és a gyanúm beigazolódott: Eric még csak meg sem közelítette az igazságot a kis meséjével. A saját bűneit kente rám, Destiny pedig, jogosan hihette, hogy igazat mondott, hiszen én azt hittem, a tényleges igazságot erősítettem meg szavaimmal.

- Mindent felejts el, Destiny. Ebből a történetből egy szó sem igaz! – mondtam Destinynek, aki meglepetten nézett rám. Már majdnem sikerült feldolgoznia azt, hogy egy kegyetlen sorozatgyilkos vagyok, erre kijelentem, hogy ez csak kitaláció. A helyében én is le lennék sokkolva.

- Harry, én ezt nem értem. Akkor mi az igazság? – kérdezte, szemében láttam a gyülekező könnyeket megcsillanni.

- Nem én öltem meg az anyám. Vagyis, hozzájárultam, de nem úgy, ahogy gondolod. Ez egy hosszú történet, de itt az ideje, hogy mindent megtudj.

*Visszaemlékezés, másfél évvel ezelőtt*

Aznap délután órákkal a vacsoraidő után érkeztem haza. Mikor beléptem, próbáltam csendesen felosonni a szobámba, de anyukám keresztbe tett kézzel várt rám a kanapén ücsörögve. Tekintetéből ítélve hatalmas slamasztikában voltam. Régebben nagyon jó kapcsolatunk volt anyával, de mióta Ericnek dolgoztam, eléggé elhidegültünk egymástól.

- Harry drágám, beszélnünk kell – mondta kimért hangon, mire egy hatalmasat nyelve leültem mellé. Rettenetesen fáradt voltam és féltem, hogy megérzi rajtam a fű szagát, ezért próbáltam tartani a távolságot.

- Meg tudnád nekem mondani, hogy mi ez és miért került a kanapé alá? – kérdezte idegesen, majd felemelt egy kis zacskót, amiben a következő heti vásárlóm adagja csücsült. Meg sem mertem szólalni, csak összeszorult torokkal néztem a lábfejemre, mintha valami rettentő érdekes dolog lenne. – Tudod, Harry, mindig is biztos voltam benne, hogy értelmes gyerek vagy. Hogy ezek az utcai bandázások teljesen ártalmatlanok és hozzájárulnak a tinédzser korodhoz, de most nagyot csalódtam benned. – olyan megvetést és szomorúságot még soha nem láttam a szemeiben, ezért nagyon elszégyelltem magam. – Tudom, hogy nem túl jó a kapcsolatunk mostanában, de azt hittem ez csak a felnőtté válás miatt van... Na de hogy füvezz, azt soha nem gondoltam volna rólad, kisfiam. – egyre jobban emelkedett a hangja, így a mondata végére már egyenesen ordított.

- Az nem az enyém... Én csak árulom. Kell a pénz... - próbáltam magyarázkodni, de ezzel csak még nagyobb robbanást váltottam ki, mint amire számítottam. Órákon keresztül kaptam a fejmosást és még a kis zacskót sem kaptam vissza. Végül anyukám sírva felküldött a szobámban én pedig megsemmisülve feltápászkodtam. Legnagyobb meglepetésemre a nővérem ott állt a lépcső alján, és könnyes szemekkel nézett rám.

- Igaz ez, Harry? – kérdezte remegő ajkakkal. Szemsminkjét teljesen lesírta, én pedig csak hebegni tudtam.

- Gemma, én... - próbáltam magyarázkodni, de egyetlen épeszű érvet sem tudtam felhozni.

- Ne is mondj semmit – rázta a fejét, majd kikerülve engem anya mellé ült és vigasztalóan átölelte.

- Sajnálom – suttogtam magam elé, de egyikőjük sem hallotta. Csak bezárkóztam a szobámba, és órákig püföltem a szakadt, megviselt bokszzsákomat. Este tizenegy tájékán azonban hatalmas zajra lettem figyelmes, így résnyire nyitottam az ajtóm és kidugtam a fejem, hogy hallgatózzak. Egy pillanat alatt görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis Eric hangját hallottam meg a földszintről.