Felejthetetlen nyár

57. rész

- Miért neked válaszolt előbb?

- Ezt nem tudom elhinni. Erthinger Mama elárult engem.

- Engem is! - háborogtam.

- Bocs, gondoltam, én is beszállok a versenybe - pislogott ártatlanul Dexter, kezében a telefonjával.

- Újabb kört követelek! - sápítozott Cooper.

- Én is! - kontráztam teljesen kikelve magamból, amiért a saját nagyanyám előbb válaszolt Dexnek, mint nekem.

- Mit írtál neki? - támadt öccsére Coop.

- Csak azt, amit ti - mutatta felénk telefonjának kijelzőjét Dex.

Eközben a mi telefonunk is beérkező üzenetet jelzett. Először az enyém, aztán Cooperé.

- Ez komoly? - biggyesztette le az ajkát. - Utolsó vagyok?

- Amondó vagyok, hogy Erthinger mama mégis abban a sorrendben válaszol, ahogy kapja az üzeneteket - töprengtem hangosan. Bizonyára Coopé volt legalul, Dexé meg legfelül.

- Szükséges a második forduló - jelentette ki Coop ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ezúttal mind mást írunk és lássuk, így kinek válaszol elsőként! - ajánlottam felpörögve.

- Legyen - egyeztek bele, majd ismét pötyögtünk a telefonunkon.

- És három!

- Kettő!

- Egy!

Elküldtük.

Ezúttal nem raktuk le a telefonokat, hanem lázasan, pislogás nélkül meredtünk a kijelzőre.

- Az enyémet látta! - ugrottam fel örvendezve.

- Az enyémet nem - suttogta elhaló hangon Coop, az asztalra rakva a készüléket.

- Az enyémet se - vonta meg a vállát Dex.

Egy fél perccel később felhangzott a várva várt messenger dallam. De nem az én telefonomból. Hanem Cooperéből.

- Mi? - kapta fel a mobilt. - Én nyertem? Ez az! - kezdett örömében nyargalni, kifele a konyhából, körbe a házba.

- Na, jó. Ez nevetséges - indultam meg a nappaliba, magamhoz véve a vonalas telefont.

- Mire készülsz? - jött utánam Dex kíváncsian.

- Felhívom mamát! - emeltem a fülemhez a telefont és türelmesen vártam, hogy kicsengjen.

- Halló? - szólt bele mama.

- Szia, mama! - köszöntem.

- Szia, Liám! Mi a helyzet? Épp most írtam neked messengeren.

- Jó, hogy felhoztad mama. Miért Coopernek válaszoltál elsőként? Az enyémet előbb nézted meg! - fakadtam ki.

- Szerinted mennyire vagyok öreg? - nevetett. - Rájöttem, hogy valami turpisság folyik odaát.

- Persze, hogy rájöttél mama. De akkor miért nem az én pártomra álltál?

- Hisz tudod, hogy te vagy a kedvenc unokám.

- Kezdem azt hinni mama, hogy mindenkinek ezt mondod - duzzogtam.

- Ugyan már. Minden második nap felhívsz és beszélgetünk egy órát. Te vagy a legkedvencebb unokám meg persze Norbikám is az. Coopernek biztosan nehéz, hogy egyik nagymamája sem él már.

- Tudom, mama. És te nagymama vagy nekik is - mosolyogtam, majd elköszöntünk és leraktuk.

- Lekenyerezett, mi? - vigyorodott el Dex.

- Mindig lekenyerez - legyintettem nevetve.

A Button gyerekeknek mindkét nagypapája élt még, de a nagymamáik már sajnos nem. Az anyai nagymamát egyikük sem ismerte, az apai nagymamájukat pedig csak Seth és Coop. Sokszor szomorkodtak emiatt kisebb korukban, de nagyon hamar megszerették az én, illetve a mi nagyszüleinket, ami valamelyest pótolta a hiányt. Tessék, annyira jó viszont ápoltak, hogy a mamám Cooperrel cseveg esténként messengeren.

Igazából, már túltették ezen magukat, ha szabad így fogalmaznom, de talán Coop-ban hagyott ez az egész a legnagyobb nyomot. Nyilván ez az egész verseny csak viccből zajlott köztünk, mert hülyék vagyunk, de valahol mélyen és titkon fontos volt neki. Ahogy nekem is. És elégedett voltam a győzelmével. Ahogy a sajátommal is. Határozottan döntetlen lett az eredmény. De elég, ha ezt csak én tudom. No, meg persze Dex.