Hostage

Tizenharmadik fejezet

- Jobbra számítottam – nyögte be Louis megvonva a vállát, mire értetlenül összenéztünk Harryvel. Ennél szebb lakosztályban még soha életemben nem jártam még, erre ő kijelenti, hogy lehetne jobb is. Hát az agyam eldobom! – Ja, és most is csak kettő hálószoba van, plusz a kanapé, de úgy gondolom semmi szükség arra, hogy... - magyarázta Lou gonosz vigyorral, mikor a közbeszóltam.

- Most én alszok a kanapén! – foglaltam le gyorsan a kényelmesnek tűnő csodálatos heverőt, mire a göndörke fél szemöldökét felvonva nézett rám, de egy szót sem szólt.

- Oh. Hát, rendben. Megértem, a kilátás nagyon szép lesz reggelente – bólogatott Lou izgatottan, majd a függönyökhöz lépett és egy laza mozdulattal elárasztotta fénnyel az egész helységet. A kilátás fantasztikus volt, annak ellenére, hogy nem a legfelső emeleten voltunk. A legjobban az tetszett benne, ahogyan a picinek tűnő autók hangyabolyként közlekedtek alattunk. Alig vártam már, hogy odalent sétáljak és beleolvadjak a tömegbe.

- Na jó srácok, szerintem én lemegyek és megkeresem Nathant, hogy kicsit dumáljak vele. Addig pakoljatok ki és ha van kedvetek szerezzetek valami kaját is. – mondta Louis, majd egyszerűen ledobta a táskáját a kanapéra és már el is tűnt.

- Komolyan a kanapén akarsz aludni? – kérdezte Harry azonnal, értetlen arccal lépve közelebb hozzám.

- Miért ne akarnék? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, mire akar ezzel kilyukadni. Úgy döntöttem, ideje meggyőződni arról, hogy tényleg akar-e engem, vagy csak játszadozik és erre volt egy nagyon jó tervem.

- Mert mondjuk alhatnál velem is – vonta meg a vállát. Arcán láttam a bizonytalanságot, amin nagyon meglepődtem. Lehet, hogy még ő se tudja, mit akar?

- Miért? Nem járunk, vagy ilyesmi... - ráztam meg a fejem, miközben a kezembe vettem egy kisebb kupac ruhát, hogy valamivel elfoglaljam magam és ne kelljen ránéznem.

- Nem is azért mondtam. Áh, mindegy, hagyjuk... - legyintett, de ekkor már felnéztem rá. Mintha csalódottságot véltem volna felfedezni az arcán, de ez nem tartott sokáig, mert ő is pakolni kezdett.

- Azt szeretnéd, hogy veled aludjak? – kérdeztem, próbálva tovább feszíteni a húrt és kideríteni, hogy pontosan mit is akar.

- Szeretné a halál. Tudod te, mennyire idegesítő, mikor lehúzod rólam a takarót? – röhögte, mire sértődötten eltátottam a számat.

- Nem is húzom le rólad a takarót! – válaszoltam makacsul, mire visszafordult felém és féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Dehogynem. Arról nem beszélve, hogy eláll a vérkeringés a karomban mikor rám fekszel. Tudod te milyen szar érzés reggel zsibbadt karral ébredni? – panaszkodott a karjára mutatva, mire hitetlenül felnevettem.

- Ezeket csak kitalálod! És amúgy is, miért húzol magadhoz, ha ennyire szar érzés? – kérdeztem vissza dühösen, mire arca eltorzult és megtorpant. Láttam rajta, hogy gondolkodik, és a megoldás is megszületik a fejében, de mégis elharapta a szavait és csak megforgatta a szemét.

- Legközelebb rögtön kiraklak az ágyból, úgy megfelel? – kérdezte nyugodtan. Teljesen meglepődtem válaszán ezért dühösen nekidobtam egy kupac ruhát.

- Nem lesz olyan, hogy legközelebb! – kiáltottam, miközben tovább dobáltam felé a ruháit. Csak döbbenten állt és szorította magához a textilkupacot.

- Miről beszélsz? – kérdezte elkomorodva. Egészen eddig azt hihette, hogy csak viccelek, de most már nem tudtam elrejteni a csalódottságom.