Hostage

Tizenegyedik fejezet

- Hol van az a nyomorék Emerald? – kérdezte valószínűleg anyámtól, mire ő védelmébe kerített, és azt mondta, nem itt lakok. Sajnos Eric nem hitt neki, de a hangok alapján anya megpróbálta megállítani őt. Akkor hirtelen vettem a bátorságom és leszaladtam a lépcsőn. Az a kép örökre az elmémbe vésődött. Ott álltak ketten, Eric anya fejéhez szorítva a fegyvert, aki kétségbeesetten nézett fel rám.

- Na végre, itt van ez a szemétláda – vigyorodott el Eric, de továbbra sem engedte el anyámat.

- Ereszd el őt! – kértem őt, de semmit nem értem el gyenge hangommal.

- Ó, eszem ágában sincs, amíg nem adod meg nekem azt, amit kértem – erősködött, mire hatalmasat nyeltem és pár lépést közelítettem feléjük. Anyu aggódva nézett rám, én pedig bocsánatkérően pillantottam vissza rá.

- Nem tudlak most kifizetni... Talán holnap... - próbáltam menteni a menthetőt, de ő a fejét rázta.

- Az már túl későn lesz. Ha nem tudsz fizetni, búcsúzz el anyukádtól... - mondta ördögi vigyorral a képén, mire egy ütemet kihagyott a szívem.

- Ne! – kiáltottam hirtelen, mire megállt a mozdulatában és érdeklődve pillantott rám. – Kérlek, vigyél el engem, vagy bármi, de ne bántsd őt! – kérleltem őt elgyengülve.

- Tudod, Emerald - kezdett bele csevegő hangon -, velem nem érdemes ujjat húzni. De hát, hibáiból tanul az ember – vonta meg a vállát, majd azzal a mozdulattal meghúzta a ravaszt. Fájdalmasan felkiáltottam, de már túl késő volt. A nő, aki a világra hozott, a szemem láttára zuhant a földre üres tekintettel. Nem is gondolkoztam, azonnal odafutottam hozzá, és próbáltam feléleszteni – sikertelenül. Anyám fején egy nagy lyuk tátongott, belőle pedig ömlött a vér. Nem lehetett megmenteni.

- Sok sikert, pancser – röhögte Eric, majd lazán elsétált, mint aki jól végezte a dolgát. Hallottam, ahogy az asztalra dobta a pisztolyát, így nem is gondolkodva, azonnal felkeltem és a kezembe kaptam a fegyvert. Egy pillanatig csak néztem rá, aztán úgy döntöttem, utána eredek. Abban a pillanatban lépéseket hallottam a lépcső felől és a nővérem ijedt pillantásával találtam szembe magam.

- Mi történt, Harry? Mintha... - mondta, álmosan dörzsölve a szemeit, majd megpillantotta a földön heverő édesanyánkat. Azonnal könnyekben tört ki és hangtalanul sírva nézett halott anyánkra, majd a kezemben lévő fegyverre. Meg sem tudtam szólalni.

- Harry... - sírta, majd leborult anyánkra és ahogyan csak tudta, átölelte és az ölébe vette őt.

- El kell... El kell intéznem valamit – mondtam remegve, majd már ki is rohantam a házból. Akkora sokkban voltam, hogy egyáltalán nem tudtam gondolkodni, így végigszaladtam az utcán, abban reménykedve, hogy még utol tudom érni Ericet, hogy megöljem. Akkor képes lettem volna a puszta kezemmel megfojtani őt. Nem tudom mennyi időt tölthettem el a keresésével, de végül feladtam és bőgve ordítoztam az utca közepén.

- Bazdmeg! Bazdmeg! Bazdmeg! – ismételgettem üvöltve, miközben jópár kukát felrúgtam, amerre jártam. Mikor visszaértem a házba, Gemma ugyanott hevert anyukánkkal, és kétségbeesetten szorongatta gyenge testét.

- Mit tettél? – zokogta Gemma, csalódottan nézve rám, de én meg sem tudtam szólalni. Idegesen a hajamba túrtam és csak néztem őket. Nem tudtam felfogni, ami történt. Az egész az én hibám volt. Még mielőtt bármerre is mozdulhattam volna, a rendőrök már be is léptek az ajtón, mire könnyektől csillogó szemekkel megfordultam és kétségbeesetten néztem rájuk, akik nagy meglepetésemre, azonnal rám szegezték fegyverüket és letartóztattak. Akkor esett csak le, hogy még mindig Eric pisztolyát szorongattam a kezemben. Azt a fegyvert, amellyel anyámat lelőtte. A rendőrök ugyan csak megbilincseltek, de én elgyengülve a térdemen kötöttem ki, miközben végignéztem ahogy anyámról lehámozzák a nővéremet, majd egy hullazsákba teszik a testét. Elkaptam Gemma tekintetét, aki szintén nem bírta abbahagyni a sírást.