Hostage

Nyolcadik fejezet

- Felőlem – egyeztem bele nemtörődömséggel, aztán Harry kezébe nyomtam egy pulcsit és egy farmert, ő pedig azonnal öltözni is kezdett előttem.

- Ugyan, ne szégyenlősködj, öltözz te is – mondta a göndörke, látva a habozásomat. Nem érdekelt, hogy lát-e vagy sem, ledobtam a pokrócot magamról és gond nélkül felvettem egy vastag pulcsit és a nekem szánt cicanadrágot, aminek megvásárlása egyébként tuti Harry ötlete volt. Mikor sikerült teljesen felhúznom a nadrágot is és felnéztem a göndörkére, csak a pimasz mosolyát láttam, viszont amíg én öltöztem, ő meg sem mozdult, még mindig egy szál farmerban álldogált.

- Igyekezz, Tarzan, még a végén itt hagylak – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd már be is szálltam a kocsiba és beindítottam azt. Elképesztő volt egy ilyen modern kocsit az uralmam alá venni, eddig mindig a régebbi modellekkel volt csak dolgom, de ennek a hangja egyenesen megbabonázott. Harry pár másodperc múlva már be is szállt és kételkedve nézett rám, hogy vajon mennyire tudok vezetni. Természetesen eléggé meglepődött szegény, mikor tökéletes kanyarral fordultam vissza az autópályára és vigyorogva előzgettem pár lassabban haladó autóst. Már teljesen megértettem, hogy miért imádták mindketten az autókat, egy ilyen csodát vezetni fantasztikus érzés volt.

- Van valami, amihez nem értesz? – duzzogott Harry látványosan, mire csak kinevettem őt. Igenis rengeteg dolog van, amihez nem értek. Már teljesen besötétedett, csak az autók lámpái és a műszerfal világította be a teret. Az út kissé jeges volt, ezért átlagsebességgel tudtunk csak menni, de még így is nagyon élveztem a vezetést. Harry mindig szólt, hogy merre menjek, aztán mikor egy hosszabb egyenes rész következett, ő is bealudt mellettem. Furcsa volt egyedül lenni, de mégis egy légtérben velük. Én csak egy túsz voltam a kocsiban, mégis annyira megbíztak bennem, hogy akár az életükért is felelhettem volna. Akár le is térhettem volna az útról, elmehettem volna egy rendőrségre, hogy feladjam őket, de nem tettem. Hogy miért? Mert azóta érzem magam szabadnak, mióta velük töltöm az időt. Soha nem voltam még ennyire meggondolatlan és önfeledt, mindig csak a tanulásra koncentráltam, már egészen kiskorom óta. Soha nem voltam veszélyben, mindig betartottam a szabályokat és mindig udvarias voltam az emberekkel, akármiről is volt szó. Éppen itt volt az ideje, hogy egy kicsit éljek, törvényt szegjek és száguldozzak az utakon. Mikor legelőször magamhoz tértem, és megláttam Harryt, nem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni ebből az egészből, csakis a szökésre tudtam gondolni, arra, hogy ez nem biztonságos és vissza kell térnem az unalmas kis életemhez... De rájöttem, hogy az életem tényleg borzaztóan unalmas volt eddig. Megvolt a tökéletes jövőképem, tökéletes családdal, kertes házzal és egy kutyával, az egyetlen célom a boldogság volt, de rájöttem, hogy bizony a boldogságot nem így fogom elérni. Ha most, fiatalon nem élek, nem szórakozok, nem lesz mire visszaemlékeznem hatvanévesen. Nem szeretnék azon gondolkozni a tűz mellett, hogy mennyit kellett tanulnom az orvosin, vagy hány bulit kellett kihagynom a vizsgáim miatt. Többé ez már nem én vagyok.

Idő közben csak haladtunk, és már elég jól felismertem, merre járhatunk, így nem volt szükségem Harry útmutatására, egyedül is simán el tudtam érni Bostonba. Ahogy egyre közeledtünk az óceán felé, úgy lett egyre melegebb az időjárás, tehát az utak már nem voltak jegesek, ezzel lehetővé téve a gyorsabb haladást. Fel sem tűnt az idő múlása, annyira a gondolataimba merültem, hogy fel sem tűnt, hogy már hamarosan világosodik. Egyáltalán nem voltam fáradt, így ezzel nem volt probléma és a srácok még mindig mélyen aludtak így hát csak vezettem tovább. Még körülbelül tizenöt óra lehetett az út Bostonig, úgyhogy újabb gondolatmenetet indítottam el, ezúttal a mellettem alvó göndörről gondolkodtam. Mikor a hideg vízben voltunk, olyan normális volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a saját testhőjével fog majd felmelegíteni, habár semmi ellenvetésem nem volt ellene. Azt ugyan továbbra sem tudtam, mégis hogyan jutottunk ki a barlangból, de feltételeztem, hogy ő hozott ki, amiért hálával tartoztam neki. Aztán mikor a kocsiban ölelt át, hogy felmelegítsen... Éreztem rajta, hogy aggódik értem, és félt, hogy nem fogok felébredni, ami megmelengette a szívemet. Ki gondolta volna, hogy a rettegett Emerald majd valaha törődni fog velem? Pedig nem telt el olyan sok idő, csak körülbelül két hét, de nem számoltam a napokat így nem tudtam pontosan. Egy pillanatra rá pillantottam. Olyan bájosan tudott aludni, ilyenkor csak a szuszogása hallatszott. Nem mondott semmi sértőt, semmi perverzséget vagy bunkóságot. Tulajdonképpen, még azt is megkedveltem, mikor bunkózott, mert mindig összeráncolta a homlokát és megfeszítette állát, ami olyan szexi arckifejezést adott neki, amit bármikor órákig tudtam volna bámulni. Aztán ott volt még hátul Louis is, aki rejtélyesen képes egy luxuskocsit szerezni a semmiből, bármikor, bárhogyan és még csak meg se említi. Egyedül azt nem értettem, hogyan nincsen barátnője, hiszen ő is ugyanannyira helyes és izmos volt, mint göndör társa, csak talán egy kicsit normálisabb. Harry hangulatingadozásait nehéz megszokni, de nem lehetetlen és biztosan van valami, ami előidézi az egészet... Biztos vagyok benne, hogy köze van ahhoz a személyhez, aki meg akarja őt ölni. De vajon mi állhat emögött?